Az, hogy Gyárfás Tamás felbujtói meggyanúsítása (miszerint ő rendelte volna meg Fenyő János meggyilkolását) egy nagyobb ügycsomag része lehet, a Heti Válasz április végi számában bukkant föl először. A hetilap cikke a meggyanúsítás körülményeit összegző korrekt írás, forrásai azonban „konkrétumokat, neveket, tényeket” nem említenek, legfeljebb a mellékinformációk révén sejtetik, hogy mindez összefüggésben lehet a kilencvenes évek bűncselekmény-sorozataival, elsősorban is az „olajozással”. A napilap viszont nem variál sokat, tényfeltárói Portik Tamás – akinek az általa rögzített beszélgetések okán kulcsszerepe van Gyárfás meggyanúsításában – olajos múltja nyomvonalán pillanatok alatt eljutnak a hajdani MSZP néhány befolyásos politikusáig, Kuncze Gábor egykori belügyminiszterig, sőt egy oldallépéssel Gyurcsány Ferenc akkori cégéig is. (Ó, csak nem ez lesz a nagy attrakció?) Pedig a lényegi információkért manapság nincs szükség különösebb oknyomozásra. Ajánljuk mindenki szíves figyelmébe közlönyünk 1997. december 4-i számát, amelyben Az energia nem vész el c. kitűnő írásunk kimerítően ismerteti azoknak a nagyon csúnya olajos ügybe keveredett társaságoknak a viselt dolgait, melyek egyikének (ETL Rt.) felügyelő bizottságát többek között Karl Imre (MSZP) energetikai kormánybiztos és Szűcs Erika (MSZP) pártválasztmányi tag és a BAZ megyei iparkamarai elnök erősítette. (A részletekbe belemenni nincs hely, legyen elég annyi, hogy a fiktív tevékenységeket lepapírozó dokumentumok szerint például 35 ezer liter gázolajat szállítottak A pontból B pontba egy 126-os Polski Fiattal. Ifjabb olvasóink kedvéért: egy Mercedes Smart Fortwo körülbelül öt és félszer nagyobb egy kis Polskinál. Nosztalgia: e cikkünkből az első Orbán-kormány idején fölállított parlamenti olajbizottság két fideszes tagja, Dorkota Lajos és Fazekas Sándor képviselők lelkesen idéztek egy bizottsági ülésen.)
Isten ments, hogy előre kételyeket támasszunk bűnüldöző szerveink munkája iránt – de ha a nyomozás valóban a kiszivárogtatott információk irányába halad, úgy minden okunk megvan az óvatosságra. A múlt évezred végi olajbűnözés feltárásának megannyi buktatójával szembesültünk jelen évezred elején; leginkább azzal, hogy ez a munka miként lehetetlenült el azonnal ún. politikai megfontolások miatt. Pedig az olajozás lényegében a nyílt színen zajlott: tudott róla a szomszéd, az illegális vonatszerelvényeket okosban utaztató hivatalnok, a megkent rendőr, vámos, de még az a rendőr és vámos is, aki mindennek nem volt részese. Azt is látta mindenki, hogy az esetek nagy részében e bűnök következmény nélkül maradnak. És persze látta mindenki – és értett is belőle az, akinek kellett –, hogy a bűncselekményeket leleplező vagy azokat vizsgáló rendőröket, ügyészeket, vámosokat félreállítják, meghurcolják; dermedten figyeltük a politika és a szervezett bűnözés közti szürke zónát leleplezni kívánó rendőri vezetők tönkretételét, nemegyszer mentális összeomlását, Szabó András törzsőrmester, Kuzma Mihály ezredes, Dénes Gábor őrnagy halálát. (A hivatalos vizsgálatok szerint mindannyian öngyilkosok lettek – ha annak idején jól értettük, a törzsőrmester például evés közben lőtte szájba magát, aminek az életszerűsége nyilvánvaló.)
Ám valamiért úgy jósoljuk, hogy ezekről kevésbé lesz szó. Minek is lenne, ha egyszer Portik Tamás titkos fölvételei mindenre választ adnak, már ha jól dekódoltuk a szivárogtatást. (Jut eszünkbe: ha Portik tényleg minden találkozót, telefonbeszélgetést rögzített, akkor talán mégis volt valami alapja annak, amikor két éve azt állította, hogy Habonyék megbízásából 10 millió forintnak megfelelő eurót adott át Rogán Antalnak egy zacskóban az V. kerületi Fidesz-irodában?)
Lehet, hogy a rendőrség és az ügyészség a kitartó munka eredményeként valóban szenzációval áll elő ősszel, és kikezdhetetlenül rekonstruál egy nagy bűnügyet. És lehet, hogy a kormányzati propaganda a magyar nyilvánosságot ismét olyan ingoványba akarja terelni, amelyben a maradék független sajtó is hosszú hónapokig dagonyázik anélkül, hogy belátná, mily’ iszonyatosan át lett verve. Mint ahogy át lett verve mondjuk 1998 és 2000 között az ún. „megfigyelési üggyel” (amit Orbán Viktor „robbantott ki”), vagy 1999 és 2001 között a parlamenti olajbizottsággal. Ebben az esetben a fő kérdés az lesz, hogy mi az a nagy disznóság, amiről a kormány a figyelmet akarja elterelni.
