Az elnökválasztási kampány nemes küzdelmet hozott. Mióta a két sportember és a pettyes útjára indult, a küzdelmet nagy figyelem kísérte itthon, külföldön és másutt. A küzdelem fej fej mellett haladt, és az utolsó méterekig tartott, de végül a hosszabbítás döntött: hiába, a mérkőzés a játékvezető utolsó, és nem a kalauz első sípszaváig tart.
Az összecsapás bővelkedett a furcsaságokban. Azt például sokáig kéne mind a két jelöltnek magyaráznia, hogy egy kormánypártnak (ennek a kisebbiknek) miért kell a nagyobbik kormánypárthoz képest alternatív programot felvillantania, rögtön kettőt is, hogy aztán ezeket (ezekből az egyiket) megpróbálja majd úgymond érvényesíteni a nagyobbik kormánypárttal szemben. Miközben nincs választási kampány, van viszont egy kormányprogram, meg van egy még kormányprogramabb, a konvergencia-, mely utóbbi ráadásul megannyi liberális elemmel van telezsúfolva. Mindegy, rosszabb is lehetett volna, és faktum az is, hogy a kormány politikájának úgyszólván velejét képező Molnár Lajost általános ováció fogadta a kongresszuson. És nincs kétségünk afelől sem - újabb furcsaság -, hogy az MSZP, illetőleg az MSZP-nek a jelen kormány sikeréért nem csak önérdekből szorító része most megkönnyebbült. Õk Kókának örülnek, miközben a közkeletű értelmezés szerint Kóka János képviselné a vadul piacpárti, überkapitalista, szociális érzékenységét a briftasnijából - kérésre - demonstratíve előrántó identitását a pártnak (mindig becsúszik a tucatnyi hitelkártya meg néhány galádul szerzett szálloda mögé). Melytől idegen minden egyenlősdi és szociáldemokrácia és szocialisztikum! Szemben a szociálisan érzékeny, az emberi jogok iránt elkötelezett, zöldebb, zöldikésebb, zöldingerebb, következésképp, gondolnánk, baloldalibb, baloldaliasabb, szocialisztikusabb Fodorral! Mely Fodort viszont az ellenzéki, jobboldali konzervatív főpárt és csatolmányai részesítették bő támogatásban az elmúlt három hónapban, ha nem is direkte, de ellenfelének simfölése és lejáratása útján föltétlenül.
Mindez persze csak egy olyan országban nem lenne furcsa, ahol a konzervativisztikus jobboldali főpárt titkos idolját nem Hugo Chaveznek hívják, és ahol a szocialista párt per pillanat főnökéről a műveltebb közönségnek nem Margaret Thatcher jut az eszébe kis ráhagyás után. De ez egy mókás ország, mindig is ilyen volt, ismerik biztos az ellentengernagyos sztorit, ilyennek szoktuk meg.
És a világért sem tennénk úgy, mintha nem értenénk. Mind a Fidesz, mind az MSZP Fodorban azt az embert látta, aki képes lehet már ebben a ciklusban súlyos gondokat okozni Gyurcsánynak, a koalícióból való kilépésig bezárólag. Sőt még azt is kinézték belőle - mind a ketten -, hogy az SZDSZ-t evvel kiejtheti a parlamentből. A mindenekelőtt a jelenlegi koalíciót támogató SZDSZ-szavazók, sőt, khm, a taktikailag a listán átszavazó szocialisták elidegenítésével, a kormányzati pozícióból fakadó anyagi és egyéb természetű előnyök feladásával. Kókában viszont azt a fiatalembert fedezték föl, aki mindezt nem kockáztatja a Gyurcsánnyal és a szocpárttal szembeni überkedés kedvéért, s már csak kormányzati posztja miatt is inkább a Kuncze által jó érzékkel gyakorolt balanszírozást folytatná.
Hogy a két nagy párt stratégái jól látták-e vagy sem a Fodor-féle irányvonalban rejlő lehetőséget, illetve veszélyt, örök titok marad. De a Magyar Nemzet kétségkívül ráérzett valamire. Az azért nem lehet véletlen, hogy a Kókáról általuk rajzolt kép - az üresfejű jöttment, a Gyurcsány-klón, és legfőképpen: a lelketlen, gátlástalan sipista - oly nagy százalékban kvadrál azokkal az érzésekkel, melyeket a fodristák derékhada táplál Kókával szemben. Azt, hogy a gazdasági miniszter egy korrupt disznó lenne, és vagyonát kizárólag az állammal kötött busás üzleteknek köszönheti, maradéktalanul talán kevesen hitték el. De az a tény, hogy Kóka gazdag ember, és úgy gazdagodott meg, mint egy kapitalista (naná, majd bérből és fizetésből! a sok túlóra, ugye!), nyilván jelentősen motiválta az ellene állást foglalókat. Fodor ügyesen rá is játszott erre; de mindez messze túlmutat holmi irigy szűkkeblűségen. Az SZDSZ rajongói ugyanis még mindig kevéssé szerették meg a kapitalizmust. És Kókában - okkal vagy ok nélkül - a két lábon járó kapitalizmust látták. A párt és szavazói - minden közös kulturális identitás, meg az alapjogok és a demokratikus intézmények iránti őszinte elkötelezettség mellett - társadalmi kérdésekben erősen megosztottak. Az SZDSZ-ben van egy kis szociáldemokrata párt, és van benne egy kis klasszikus liberális, a kapitalizmust őszintén szerető párt. Nem az, hogy a kapitalizmust mint a legkisebb rosszat elfogadó párt - hanem olyan, amelyik kifejezetten élvezi. A hitelességről meg a sikerességről szóló beszéd csak ezen ellentmondás fedőszövege volt; a két jelölt kampány során megképződött személyisége pedig e konfliktus színpadi megjelenése.
Ám mielőtt jelen vezércikkünk az SZDSZ szavazótáborának osztályszempontú elemzésével végképp belefulladna a vulgármarxizmusba, pillantásunkat vessük a bizonytalan jövőbe.
Az SZDSZ megosztottsága végül is furcsa helyzetet állított elő. Még a kókisták egy része is (talán hogy lelkiismeretét nyugtassa) Fodorra szavazott, amikor az ügyvivői testületet, a párt legfontosabb operatív irányító szervét kellett megválasztani; s az üt-ben egyenlő arányban találjuk az elnök és vetélytársának embereit. Dönteni az esetek túlnyomó részében Demszky és a demszkysták fognak. És itt egy pillanatra emeljük meg a kalapunkat a főpolgármester még mindig, a fizikai és szellemi korosodás dacára is hibátlan politikai érzéke előtt. Mindenféle hebehurgya állásfoglalás helyett felült a hegyre, és végignézte a tigrisek harcát. Piszokul el lennénk képedve, ha most nem az erősebbet szeretné majd egy kicsit jobban; nyilván nem csak a pusziért. (Kérdés, mi lesz, ha meggondolja magát, és úgy dönt, 2010-ben mégiscsak nekifut, most már tényleg utoljára, a főpolgármesterségnek. És mit mond erre majd Kóka, akitől szintén nem áll távol a gondolat?)
De a lényeg talán nem is ez, a napi politikai ügymenet alakulása.
Hanem az, hogy Fodor hogyan képzeli ezek után az SZDSZ-t és saját helyét benne. Az új pártelnök szinte bocsánatot kért, amiért nyerni merészelt, és együttműködést ajánlott legyőzött vetélytársának. Kóka szeme előtt talán az SZDSZ elkisgazdásodása jelent meg (a frakció ugyan támogatja a kormányt, de a párt kicsúszik alóla: először ki, aztán meg szét). Ha Fodor mint a "belső ellenzék" megerősödését fogja fel ezt az eredményt, ne legyenek kétségeink, ez is lesz a vége. Az elnökség még úgy is szerfölött nagyméretű kabát lenne az újdondász Kóka János vállán, ha a párt egyöntetű támogatását élvezné. Ha feszt keresztbe tesznek neki, akkor előbb-utóbb vagy kiszórja a renitenseket, vagy magát aprítja bele a pörköltbe. Bármelyiket is nehezen élné túl az SZDSZ - parlamenti pártként. De ilyen messzire nem mennénk. A két jelölt programjában komoly különbségeket nagyítóval sem találni, mert ehhez kellően semmitmondóak. A párt újjáépítése például kiemelt helyen szerepel mind a kettőjük cselekvési tervében. Ez egymás nélkül, pláne egymás ellenében biztosan nem fog menni. Együtt talán.
E két férfiú viszonyának jelentősége messze túlmutat önmagán. Erősen az az érzésünk ugyanis, hogy az idő megállt. A magyar politika alapvető dilemmái és törésvonalai 2010-ig édeskeveset fognak változni. Nemhogy a mosthoz, de 2002-höz és 2006-hoz képest sem. A kérdés három év múlva is az lesz, hogy az SZDSZ és az MSZP együtt meg tudja-e akadályozni Orbán Viktor visszatérését a hatalomba. Ez mindkét alkalommal pár tízezer liberális szavazaton múlott. Mielőtt a liberálisok rábontakoznak a vágyott 10 százalékra, lehet, ezt a pár tízezret kéne valahogy megtartani.
