Az öreg emberek meghalnak. Göncz Árpád 93 éves volt, hosszú ideje beteg, a világ legtermészetesebb dolga, hogy elment. De ahogy most állunk, szemernyit sem tűnik természetesnek, hogy itt volt. Itt, Magyarországon.
Az utóbbi idők nem ilyen figurákhoz szoktattak minket. Épp ezért bajos Göncz Árpádra mint államfőre, a demokratikus Magyarország első államfőjére emlékezni, noha nyilvánvalóan ez élete főműve, a becsületben kitöltött két államelnöki ciklus. Ez akkor is így van, ha egy nagy művekben gazdag életpálya is az övé. Nagy politikai művekben, mely művek gyönyörű keretet adnak a 20. század második felére eső magyar történelemnek. Ha Gönczöt nézzük, hősök voltunk: nem harcoltunk a nácik oldalán, de odatettük magunkat a lerombolt, háború utáni ország demokratikus kibontakozásáért, s elmentünk gályázni segédmunkásként, hegesztőként, trógerként, amikor kollaborálni kellett volna. Benne voltunk kötésig a forradalomban, s röpültünk utána a sittre, mint politikai. A rácsok mögött megtanultunk angolul. Kiszabadulván, polgári munkánkat magas nívón űztük, s egy percre sem feledtük el, semmiféle előnyök ígérete nem feledtette el velünk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Tevőlegesen részt vettünk a kommunista diktatúra földalatti ellenzékének a munkájában, s amint arra mód adódott, kiálltunk nyílt sisakkal a porondra, történetesen épp a meghurcoltakért, a történelmi igazságtételért. S csak ezután jött az az elnökség, amiért most mindenki úgy búcsúzik, hogy nyugodjék békében, elnök úr. A hivatal, aminek terhei alatt nem hajlott, nem tört.
Ha Göncz Árpádra nézünk, tehát hősök vagyunk. Magyarok vagyunk, okkal büszkék: így éltünk. Ám mégis bajos dolog most, a búcsúzás idején Göncz Árpád élete főművét emlegetni. Mert ha Göncz Árpád főművét nézzük, akkor elveszett emberek vagyunk. Senkik. Senkik, akik semmit és senkiket érdemelnek. Mert ugyan ki hiszi azt ma komolyan, hogy ennek az országnak lesz még egy olyan elnöke, mint Göncz Árpád? Azt a hivatalt nemrég adta át egy sipista egy halk szavú paprikajancsinak, akik mindketten abban gyakorolták magukat legbőszebben, hogyan is szolgáljanak… ki egyvalakit.
Ez éppen nem az a hely, ahol bizonyítani kellene Göncz Árpád politikusi, emberi nagyságát, de képzeljük már el egy pillanatra, hogy Schmitt Pál a köztársasági elnök a taxisblokád idején, vagy Áder Jánosnak kell aláírna a Hankiss Elemér elcsapásáról kiállított dokumentumot.
Ha el is feledtük, hogy olyanok vagyunk, mint Göncz Árpád, most tessék, meghalt. Öreg volt, beteg volt, elment. Meghalt, és ezzel alkalmat adott rá, hogy felderengjen előttünk, ki volt ő, s kik vagyunk mi, mikor lehetnénk ő is. Lehetnénk? Most lehetnénk csak igazán!
Göncz Árpád meghalt. Magyarország egyik utolsó nagy formátumú közéleti személyisége lépett ki. Az elmúlt ötven évben egészen biztosan nem hagyott ránk senki ilyen dús, ilyen gazdag, ilyen becses örökséget: magát a lehetőséget, a példát. Hogy lehet és érdemes.
Göncz Árpád meghalt, úgy kell eltemetni, ahogy Nagy Imrét temettük el, hogy belérengjen a csaló világ.
