Afelől érdeklődtek, hogy ha netán és esetleg még a perekben elbukott pénzeken felül is mutatkozna hajlandóság az nb. bank(ok) részéről további, változatos célú adományozásra, akkor az ellen a magyar kormány a rá jellemző tágkeblűséggel semmilyen kifogást nem emel majd, ellenben a további idő- és feladatmenedzselés zökkenőmentes kivitelezése érdekében már most célszerű lenne tudnia a min. eln. és Lázár uraknak, hogy a bank(ok) milyen nagyságrendekben tervezik kifejezésre juttatni nagylelkűségüket. És hol lenne az az összeghatár, ami után a t. bank(ok) inkább azt mondaná(k), hogy elmentek ti a picsába; jóllehet a picsába nem a min. eln. úr és Lázár úr menne el természetesen, hanem a bank(ok), már ha a kivonulást Magyarországról a picsába elmenésnek nevezhetjük.
Csodálatos jelenet lehetett, őszintén irigyeljük a Magyar Nemzet forrásait, akik legalábbis közel kerültek hozzá. Leül Orbán, belesüpped a fotelba, álmatagon az irodában kifüggesztett értékes, absztrakt festményeket tanulmányozza, az egyik címe ez: Gombolyaggal játszó bankelnökök. Mellette Lázár egy széken, annak is a szélén izeg-mozog, kuncog, alig bírja türtőztetni magát. Tudja, hogy remek hecc jön. Szemben velük Günter, a bankvezető, aki igyekszik nyugodtságot, sőt jó kedélyt színlelni; holott már hetek óta veri a fejét a falba, hogy annak idején miért nem inkább azt a szomáliai fiókvezetői állást fogadta el.
Na, Günter komám, mennyi lenne az annyi? Vi fíl lesz a vi fíl, ahogy mi, magyarok, kérdezni szoktuk?
Günter várta a kérdést, mégis elönti a forróság. Lázár felől furcsa, vinnyogó hangok hallatszanak.
Günter valamit próbál habogni, hogy hát, a bankadó vonatkozásában talán érdemes lenne még egyszer áttekinteni a kialakult helyzetet, és nagyon elkötelezettek a magyarországi ügyfeleik iránt, Magyarország csodálatos ország, fantasztikus sikerekkel a háta mögött, de ha a devizahitelek forintosítása akár csak tíz százalékos diszkonttal történik majd, ő igazán nem tudja, hogy miből és hogyan… és a részvényesek bizalma…
A „tíz százalék”, mint egy sóhaj, lassan szétoszlik a levegőben. Hosszú csönd következik. A miniszterelnök elmerülten egy elszabadult cérnaszálat tépked a zakója bélésén. Günter tekintete megüvegesedik, az jár a fejében, hogy Mogadishuban hosszú, homokos tengerpart van, szeretik a csípőset, és a hitelbírálatkor a fegyverhasználatot is engedélyezték volna. Lázár felől fojtott, vadállati hörgés hallatszik.
No gut, csap végül a térdére a min. eln., és feltápászkodik. Majd akkor bitte, rufen Sie mich an, ha végig tetszettek gondolni.
Lázár kifele menet még váratlanul megáll a sarokban, kigombolja a sliccét, és belehugyozik a fikusz cserepébe. Elrakja, a kezét beletörli a nadrágjába, és Günter felé nyújtja. Orbán atyai, elnéző mosollyal csóválja a fejét.
Mindezért persze egyáltalán nem kezeskedünk, ki tudja, hogy egyáltalán járt-e bankvezéreknél a két férfi, és külföldieknél járt-e, ha járt. Mondjuk másnál aligha lett volna érdemes, hisz a bajszos férfit nem fogja kisegíteni az anyabankja, lévén nincs neki. De nem is kell: az OTP-t az a potom 200 milliárd, meg az apró, amit a devizahiteles pereken bukni fog, biztosan nem fekteti meg, és még a 200-on felül is terhelhető – amint a portfolio.hu a minap ügyesen kiszámolta; márpedig ha ők ki tudták számolni, kiszámolta más is. És az OTP-nek különben sincs hova mennie. A bizonytalansági tényezőt a kormány számításaiban a külföldi tulajdonú nagybankok jelentik: vajon az anyabankok mennyit nyelnek le – még, a devizahiteles veszteségeken túl? A kivonulásuk a magyar piacról két okból is ellenjavallt. Egyrészt mert megoldhatatlan az azonnali pótlásuk – azt talán még Matolcsy sem gondolná komolyan, hogy egyik percről a másikra nem létező „magyar” tőkéből finanszírozott nem létező „magyar” bankokat lehetne varázsolni a helyükre. Másrészt meg miért kéne levágni az aranytojást tojó tyúkot: a külföldi pénzintézetek bankadó formájában tett kontribúciója nélkül a központi költségvetés már négy éve nagy bajban lenne; és amúgy is, pompás közvetítői ők az adóemeléseknek. Ezért életbevágó kérdés, hogy pontosan annyira fosszák le őket, hogy még épp azt gondolják: érdemes maradniuk. Márpedig hogy mennyire fogják őket megkopasztani, az egyetlen apró részlettől eltekintve csak a kormányon fog múlni, ahogy eddig is csupán rajta múlt. A képletet, ami alapján a devizahiteleseknek visszajáró pénzt ki kell számolniuk, Matolcsy írta; és önök szerint ki fog dönteni arról, hogy a devizahitelek forintosításakor hány forintot érjen a frank, az euró? Ki az okosabb és erkölcsösebb még a piacnál is e hazában? Egyetlen apró bökkenő maradt csupán: és igazából az sem lesz bökkenő – de erről a legvégén.
A cél tehát nemcsak magasztos, de nem is egyszerű elérni: és ezért, meg az ügy nemzetgazdasági jelentőségét tekintve oly hihető a Magyar Nemzet pletykája a miniszterelnök személyes puhatolózásáról. Spekulációinkat a személyes intervenció sikeréről vagy kudarcáról ugyanakkor fel is függesztjük e ponton, hisz honnan is tudnánk, mit hoz a jövő. A tippünk az lenne, hogy a bűvös határt Orbán eléri, de nem lépi át, a bankok maradnak; s ezzel a legnagyobb, közvetlen gazdasági kártétel, a pénzügyi közvetítőrendszer, a gazdaság vérkeringésének összeomlása nem következik be.
De ez nem jelenti azt, hogy ne egy valóságos katasztrófa kellős közepén tartanánk most, amely katasztrófa még a magánnyugdíjpénztárak állami elkobzásánál is baljósabb. A júliusban elfogadott, a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény meghatározza, hogy az elmúlt 10 évben hogyan kellett volna eljárni a bankoknak, hogy az egyoldalú díj- és kamatemelés lehetőségét megteremtő szerződési feltétek tisztességesek legyenek. Mindezt úgy, hogy e kikötések a keletkezésük idejében a szakmai konszenzus szerint jogszerűek és érvényesek voltak. Ez a törvény nemcsak a szabad versenyen és a magántulajdonú gazdaságon alapuló gazdaságról, továbbá a jogállamról, a jogbiztonságról, hovatovább az igazságosságról alkotott közkeletű elképzelésekkel nem kvadrál, de az Orbán-rezsim alkotmányával sem összeegyeztethető. A jogorvoslati eljárás, amit a törvény a bankoknak meghagyott, a jog megcsúfolása: a keresetet a törvény hatálybalépésétől számított 30 napon belül kell benyújtani, a pert 8 napon belül kell tárgyalni, főszabály szerint a tárgyalást nem lehet elhalasztani, és a bíróság köteles a kereset benyújtásától számított 30 napon belül érdemi döntést hozni. Ezek a különleges szabályok nem teszik lehetővé a felek számára ügyük tényleges előadását, a jogvita érdemi elbírálását, azt, hogy a bíróság kialakítsa saját álláspontját, s független és megalapozott döntést hozzon. A perek eddigi lefolyása – a bankok a gyorsított eljárásban rendszerint úgy veszítenek, hogy érveiket a bírói tanácsok többsége meg sem hallgatja – arról árulkodik, hogy a bíróságok nem tudják, nem akarják függetleníteni magukat a harsány politikai nyomástól. A jogállamiságra oly kényes ellenzék álláspontja pedig egyenesen szégyenletes ebben a játékban. A törvényt megszavazta az MSZP, az LMP és az Együtt–PM is. Az MSZP-nek most az a legnagyobb baja, hogy az első kifizetésekre márciusig várniuk kell a devizahiteleseknek; Burány Sándor pedig legutóbb azt javasolta, hogy az euróban elszámolt hiteleket 265-ös árfolyamon forintosítsák. (Ez nagyjából az azonnali csőd lenne.) Senki még csak megkísérelni sem találja érdemesnek, hogy elmagyarázza a választópolgároknak: a devizahitelesek problémáira más, a mostaninál igazságosabb megoldás is lett volna. Vagy hogy Orbán más pénzén kampányol – ellenük! –, s hogy nem „a bankok profitja” mellett állnának ki, hanem a közgazdasági racionalitás meg a jogbiztonság maradékát védenék.
Valakik, akik tegnap még az érvényes törvények és a hatályos szabályozás szerint jártak el, ma egy olyan törvényre ébrednek, amely visszamenőleg bűnösnek nyilvánítja őket, és még az ártatlanságuk bizonyításának jogát is elveszi tőlük. Az akció célpontjait először hatékony politikai gyűlöletkampánnyal öntötték nyakon, minek következtében senki felszólalni mellettük nem mer. Most a bankok jöttek kapóra: de bárki lehet a következő. Bárki.
(Mindössze két esetben fordult elő, hogy az eljáró tanács végzésében az Alkotmánybírósághoz fordult. Lehet, ezt úgy kéne írnunk: már két esetben is előfordult, hogy a bíróság nem engedett a politikai nyomásnak. Valóban, a két végzés – az egyik némi keresgélés után megtalálható az Alkotmánybíróság honlapján – a jog tiszta, érthető, logikus nyelvén bizonyítja be azt, hogy a 2014. évi XXXVIII. tv. számos ponton sérti az alaptörvény rendelkezéseit. Még az is lehetséges, hogy a bíróságok így védték a seggüket: végső soron egyetlen beadvány is elég lehet ahhoz, hogy az AB megsemmisítse a törvényt. De paradox módon még ez a kiállás is Orbánék malmára hajtja a vizet. A kormányfő a minap leszögezte: demokratikus és jogállami módon számoltatják el a bankokat. És a demokratikus és jogállami pecsétet az eljárásra az Alkotmánybíróságnak kell ráütnie. Nincsenek kétségeink afelől, hogy meg fogja tenni.)
