Hajókkal, Pekingig

A szerk.

A hét végén megint volt miért örülni, bár egyszer már végre kipróbálhatnánk, hogy milyen is ez (az örülés) akkor, ha éppen nem rendeznek nemzetközi kajakversenyt. Elég az hozzá, hogy a duisburgi (ejtsd: düjszburgi, khm) világbajnokságon a magyar válogatott "nagy harcban a vendéglátókkal" nyilvánvalóvá tette, hol is állunk mi a nemzetközi porondon.
Közvetlenül a spiccen: 9 arany, 3 ezüst, 6 bronz; a németek ugyanennyi arany mellett fordított számú ezüstöt és bronzot szereztek. Summa summarum, ez egy idegenben elért döntetlen, de emlékezhetünk, hogy tavaly a szegedi, fesztiválszámba menő vb-n milyen biztosan győztünk a magunk 12 aranyával.

Mindenek előtt gratulálunk! Szép volt fiúk, lányok!

Ugyanakkor a pekingi érmeket nem az előző két vb összesített eredményei alapján osztják. S a kajak-kenu tipikusan azon sportágak közé tartozik, amelyeknek igazi, hiteles mércéje az olimpia. És arról se feledkezzünk meg, hogy az átlag magyar szurkolónak (tehát nekünk) mennyire fontos az elégséges számú olimpiai arany a napi lelki egyensúlyhoz (még akkor is, ha annál többet elvárni, hogy hőseink a szívüket tegyék ki a vízre, amúgy eszünk ágában sincs). És ezen a téren kajakosaink, kenusaink a legfőbb és legmegbízhatóbb szállítónak bizonyultak - eddig. S miért ne lenne így eztán is?

Lelkünknek ez ugyan merőben költői kérdés, de a női szakág tavaszi purparléi kétségkívül adnak neki valami nagyon is gyakorlati színezetet. Nos, a nők olimpiai számaiban (500 egyes, páros, négyes) kettő-egyre győztek a németek (Kovács Katalin hozta az egyest, a másik két számban azonban az első méterektől végig vitathatatlan volt a német fölény), ám az eddigi eredmények és az egyes sportolók ismeretében nem tűnik istentől elrugaszkodott vágyálomnak, hogy az olimpián ebből három-null legyen - a javunkra.

Az a helyzet, hogy: vissza Janics Natasát a csapatba! Pontosabban a kettes és a négyes hajóba, az egyesért nem aggódunk különösebben, a tavaszi válogató majd eldönti, hogy Janics vagy Kovács indul, mindkettejükkel elég biztosra mehetünk.

Ám ez a "vissza a csapatba!" nem úgy megy, hogy gyere, cipó, hamm, bekaplak! A (sport)csillagok oly szerencsés együttállása szükséges ehhez, ami nem minden korban adatik meg. Edzőknek, versenyzőknek, szövetségnek (de legfőként a két "haragosnak", Janicsnak s a nők edzőjének, Fábiánné Rozsnyói Katalinnak) kell ehhez túllépnie saját árnyékán. Egy páros nem készülhet ki-ki alapon, egy négyes nem készülhet hármasban az olimpiára, de még a kacsaúsztató-kerülő kupára sem. S mert a körülmények adottak, sem versenyzőnek, sem edzőnek nincsen választása, melózni kell - együtt. Hogy ezért kinek kéne többet, kinek kevesebbet tenni, azt nem dolgunk eldönteni; bízunk bennük, mit tehetnénk. Ahogy érmekben, úgy ilyen dolgokban is méretik a sportemberi nagyság. Egy edző nem mondhat le a versenyzőről, mert az "nehéz ember", egy versenyző nem mondhat le a válogatottságról, mert az edző "nehéz ember", hiszen mindketten felelősséggel tartoznak a közönségnek, hazájuknak - ha másért nem, hát a feléjük irányuló szeretetért.

Mindezek ellenére legtöbbet talán mégis maga a szövetség tehet, hisz hétfőtől megszűnt a "csak a vébét várjuk ki!" című hivatkozási alap. Még az is lehet, hogy igazuk volt abban, hogy csak mérsékelten kavartak bele eddig a dolgokba. De mostantól nincs is más dolguk, mint minden érintett, így a közönség számára is világos helyzetet teremteni. Mi a sportoló, az edző, a szövetségi kapitány és a hajósinas dolga, ki állítja össze a válogatottat, milyen kritériumok alapján, ki a főnök, s meddig terjed a főnöksége, ki kinek tartozik elszámolással, adott esetben engedelmességgel. Csupa ilyen, tisztán strukturális tennivaló. Meg persze a lelkek ápolása. De világos, tiszta helyzetben a lelkek is könnyebben megbékélnek.

Szerintünk simán menni fog. Mint a szél! Mint a hajóink Pekingben!

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.