Mindenek előtt gratulálunk! Szép volt fiúk, lányok!
Ugyanakkor a pekingi érmeket nem az előző két vb összesített eredményei alapján osztják. S a kajak-kenu tipikusan azon sportágak közé tartozik, amelyeknek igazi, hiteles mércéje az olimpia. És arról se feledkezzünk meg, hogy az átlag magyar szurkolónak (tehát nekünk) mennyire fontos az elégséges számú olimpiai arany a napi lelki egyensúlyhoz (még akkor is, ha annál többet elvárni, hogy hőseink a szívüket tegyék ki a vízre, amúgy eszünk ágában sincs). És ezen a téren kajakosaink, kenusaink a legfőbb és legmegbízhatóbb szállítónak bizonyultak - eddig. S miért ne lenne így eztán is?
Lelkünknek ez ugyan merőben költői kérdés, de a női szakág tavaszi purparléi kétségkívül adnak neki valami nagyon is gyakorlati színezetet. Nos, a nők olimpiai számaiban (500 egyes, páros, négyes) kettő-egyre győztek a németek (Kovács Katalin hozta az egyest, a másik két számban azonban az első méterektől végig vitathatatlan volt a német fölény), ám az eddigi eredmények és az egyes sportolók ismeretében nem tűnik istentől elrugaszkodott vágyálomnak, hogy az olimpián ebből három-null legyen - a javunkra.
Az a helyzet, hogy: vissza Janics Natasát a csapatba! Pontosabban a kettes és a négyes hajóba, az egyesért nem aggódunk különösebben, a tavaszi válogató majd eldönti, hogy Janics vagy Kovács indul, mindkettejükkel elég biztosra mehetünk.
Ám ez a "vissza a csapatba!" nem úgy megy, hogy gyere, cipó, hamm, bekaplak! A (sport)csillagok oly szerencsés együttállása szükséges ehhez, ami nem minden korban adatik meg. Edzőknek, versenyzőknek, szövetségnek (de legfőként a két "haragosnak", Janicsnak s a nők edzőjének, Fábiánné Rozsnyói Katalinnak) kell ehhez túllépnie saját árnyékán. Egy páros nem készülhet ki-ki alapon, egy négyes nem készülhet hármasban az olimpiára, de még a kacsaúsztató-kerülő kupára sem. S mert a körülmények adottak, sem versenyzőnek, sem edzőnek nincsen választása, melózni kell - együtt. Hogy ezért kinek kéne többet, kinek kevesebbet tenni, azt nem dolgunk eldönteni; bízunk bennük, mit tehetnénk. Ahogy érmekben, úgy ilyen dolgokban is méretik a sportemberi nagyság. Egy edző nem mondhat le a versenyzőről, mert az "nehéz ember", egy versenyző nem mondhat le a válogatottságról, mert az edző "nehéz ember", hiszen mindketten felelősséggel tartoznak a közönségnek, hazájuknak - ha másért nem, hát a feléjük irányuló szeretetért.
Mindezek ellenére legtöbbet talán mégis maga a szövetség tehet, hisz hétfőtől megszűnt a "csak a vébét várjuk ki!" című hivatkozási alap. Még az is lehet, hogy igazuk volt abban, hogy csak mérsékelten kavartak bele eddig a dolgokba. De mostantól nincs is más dolguk, mint minden érintett, így a közönség számára is világos helyzetet teremteni. Mi a sportoló, az edző, a szövetségi kapitány és a hajósinas dolga, ki állítja össze a válogatottat, milyen kritériumok alapján, ki a főnök, s meddig terjed a főnöksége, ki kinek tartozik elszámolással, adott esetben engedelmességgel. Csupa ilyen, tisztán strukturális tennivaló. Meg persze a lelkek ápolása. De világos, tiszta helyzetben a lelkek is könnyebben megbékélnek.
Szerintünk simán menni fog. Mint a szél! Mint a hajóink Pekingben!
