Megalakul a Magyar Gárda, vegyük elő történelemkönyveinket. Kik ezek, és mit akarnak?
Fekete ruhás látványnácik nem először fenyegetőznek, az elmúlt 17 évben Szabó Alberttől kezdve a Vér és Becsületen keresztül Bácsfi Diánáig bezárólag láttunk már belőlük párat. Ez a mostani kísérlet annyiban bizonyosan különbözik ezektől, hogy a közhatalomból önkormányzati képviselői révén - ha minimálisan is, de - részesülő, parlamenten kívüli párt áll a kezdeményezés mögött, mely szervezettebbnek, üzemszerűbbnek tűnik a fentieknél. E párt, a Jobbik programja explicite nem alkotmányellenes - persze ez leginkább ízlés kérdése, elvégre nem kétséges, hogy nyilvános célkitűzéseik megvalósítása lényegi pontokon kívánná meg jelen alaptörvényünk módosítását, de evvel más - adott esetben parlamenti - pártok is bírnak így lenni. Hogy a Gárda mit óhajt a jövőben tenni, arra nézvést létrehívójának, Vona Gábornak a szavai kevéssé igazítanak el, legutóbb még graffitik lesikálása is szóba került, ami mégis inkább a vállalkozás röhejességét erősíti. Kevésbé röhejes az önvédelem, illetve honvédelem szavak sűrű emlegetése, különösen ama tény fényében, hogy a románokra, a szlovákokra vagy a nátókra aligha fognak rámenni: a nemzet per pillanat csak a kéznél lévő ellenségeitől, a romáktól, aztán a melegektől, majd a komcsi/liberális mocsadékoktól szorul (ön)védelemre. És egyáltalán nem röhejes, inkább baljós az e körökhöz köthető szélsőjobb eddigi utcai aktivitása: a cigányellenes megmozdulások, a júliusi buziverés, a tévészékház ostroma, a nemzetellenes közszereplők listázása és telefonos zaklatása, usw. Mindenesetre az egyesület bejegyzésének hatósági akadályoztatása bajosan képzelhető el, a neonácik rendőri, ügyészségi, bírói ellehetetlenítése még a Német Szövetségi Köztársaságban sem sikerült százszázalékosan, pedig ott szigorú törvények állják útját a fasizmus újjáéledésének.
Vajon mekkora jelentősége lehet mindennek?
Az, hogy a Jobbik az egész magyar parlamentarizmust kívánná felszámolni, programjukból betű szerint nem olvasható ki. Ám a párt politikai célkitűzéseit meg a hozzá közel álló nyilvánosság (honlapok, fórumok, társszervezetek stb.) retorikáját erőteljes nacionalizmus és etatizmus, az etnicizáló világmagyarázat, illetve a "romlott", "erkölcstelen", a "nemzetet megosztó", valamint "kiárusító" parlamentarizmus gyűlölete jellemzi. Ezekhez jön most, ez utóbbi mintegy folyományaképpen, a paramilitarizmus, mellyel úgyszólván teljessé lett a kép. A két háború közti európai fasiszta pártok majd' mindegyike ezekből az ideológiai és gyakorlati elemekből építkezett. Ha bármit fent említett könyveinkből kiolvashatunk, akkor azt: nini, most, hogy a Jobbik szert tesz egy milíciára, lett egy kiköpött fasiszta pártunk.
Hogy a Jobbik a legutóbbi országgyűlési választáson (a hozzájuk képest fogatlan MIÉP-pel közös) listán alig ért el 2 százalékot, természetesen megnyugtató: ám helytelen lenne azt gondolni, hogy ez így is fog maradni, mindenképpen és szükségszerűen, anélkül, hogy a demokrácia hívei akár csak a kisujjukat is mozdítanák, vagy tudomást vennének a virtigli fasiszta opció létéről a politikai piacon. A Jobbik ideológiai családjához tartozó, abban afféle pater familiasnak tekinthető Nemzetiszocialista Német Munkáspárt megalakulása után hosszú másfél évtizedig a fasorban sem volt; néhány tartományi parlamentben időnként összeszedtek pár képviselőt. Ehhez képest 1930-ban a NSDAP 30 százalék fölött járt; az olasz fasiszták is pár jelentéktelen szervezetecskéből szívták fel magukat puccsképes erővé; derék nyilasaink is évekig megvetett, sőt üldözött eszementnek számítottak, mígnem az 1939-es választáson ki nem derült, hogy az ország bő harmada őket akarja.
Sehol nincs tehát az megírva, hogy egy X időpontban alig látható fasiszta pártocska X+N időpontban ne juthatna hatalomra - félig-meddig parlamenti úton. A két háború közt ehhez a német és az olasz demokratikus köztársaság önvédelmi képességének végzetes meggyengülése kellett: a konzervatív jobboldal autoritárius hajlandósága, ostobasága és cinizmusa, a baloldal megosztottsága, az intézményrendszer, a hivatalnoki kar, a katonaság és a rendőrség csöndes átitatódása a radikális nacionalizmussal. De leginkább a demokráciába vetett hit megrendülése; a parlamentarizmus, a (többpárti) Parteistaat általános megvetése. A válság képzete, meg a nemzeti és az erkölcsi "megújulás" képzete - melyek propagálásában, e jól, sőt forradalmian hangzó hazugságok terjesztésében épp a fasiszták jártak élen.
De a demokratikus rend felbomlásának elsőképpen, már az első világháború végétől mutatkozó jele a weimari köztársaságban és Olaszországban épp a náci/fasiszta paramilitáris erőszak állandósulása volt. A veteránszervezetek, a Stahlhelm, az SA, 1922-es hatalomátvételük előtt az olasz fasiszták rendes munkamódszerként a megfélemlítést és az erőszakot alkalmazták; ezres nagyságrendben gyilkolták politikai ellenfeleiket az utcákon és a választási gyűléseken (a kommunista pártok e tekintetben a nyomukba sem értek - a bolsevik fenyegetés pusztán ürügy volt mind a két országban). Tették mindezt lényegében büntetlenül - az igazságszolgáltatás asszisztálása, a baloldal tehetetlensége és a félautoritárius konzervatív jobboldal jóváhagyása mellett.
A Magyar Gárdától, bár célja a fenyegetés, önmagában nincs okunk tartani. Akkor lesz, ha akár csak egy is melléjük áll az állam intézményei vagy a fősodor pártjai közül - akár nyíltan, akár hallgatólagosan; akár tettben, akár gondolatban. Ezt kell ebben az országban a demokratáknak megakadályozniuk mindenáron.
