Mielőtt tovább lamentálnánk a miniszterelnök újabb szabadságharcos húzásán, ugorjunk vissza az időben néhány évet, hátha közelebb kerülünk a kormányfői homlok mögötti gomolygás megértéséhez.
Az Európai Néppártnak (EPP) 2019 elejére kezdett igencsak elege lenni a Fidesz – azaz Orbán – szemétkedéseiből, a közös elvek és politika sorozatos magyar fölrúgásából meg az EU szidalmazásából. Egyre erősebbé vált a késztetés, hogy a magyar „testvérpártot” vágják ki az Európai Parlament legerősebb frakciójából. Igaz, pro forma nem ezek miatt, még csak nem is a német, holland, belga, osztrák stb. adófizetők pénzéből származó uniós támogatások szemérmetlen, üzemszerű és rendszerszintű magyarországi lenyúlása miatt telt be a pohár. A casus belli az a hazai plakátkampány lett, amellyel Soros Györgyöt és az Európai Bizottság akkori elnökét, Jean-Claude Junckert szidalmazta a maga szokásos intellektuális színvonalán a kormánypárti agitprop. Sőt a Fidesz afféle falu bikája módjára tovább hergelt, a Néppárt frakcióvezetőjét náci-kommunista tempóval, a párt elnökének felmenőjét pedig náci kollaborációval vádolta. Utóbbi vegytiszta hazugság volt (és évek óta tudott volt, hogy az), az előbbi sima prosztóság. De ezek után a Fidesz duzzoghatott, hogy ebből a vircsaftból ő ugyan nem kér! Még hogy Orbán Viktort bárhonnan is kizárni? Nagy felhajtás közepette a Fidesz ekkor felfüggesztette tagságát az EPP-ben – amely felfüggesztésről a Néppárt már korábban döntött. Két évig még elvoltak egymással, mígnem 2021 elején a Fidesz a látszat védelmében – mielőtt tényleg kitették volna – otthagyta az EPP-t.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
