Iványi Gábor 71 éves, lelkész, az egyik magyarországi protestáns kisegyház, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője. Az ipart, ahogy mondani szokták, nem ma kezdte. A szakmát édesapjától, Iványi Tibortól örökölte, aki szintén metodista lelkész volt; és bizonyos értelemben a munkahelyét is. A papát a Magyarországi Metodista Egyház – melynek mindketten lelkészei voltak – 1973-ban a szuperintendensévé, vagyis első emberévé akarta választani, és amikor az Egyházügyi Hivatal, az egyházak politikai felügyeletét ellátó pártállami szerv ezt megakadályozta, Iványi ezt a döntést nem fogadta el.
Miután őt és híveit kiszorítják a metodista egyházból – 1974-ben a lelkészképzőből, egy évre rá az egyházból távolították el –, Iványi továbbra is istentiszteleteket tart, például az utcán, éveken át, a kispesti metodista gyülekezet imaháza előtt; szervezkedik, és szabadegyetemet, „repülő teológiát” indít katolikus, református, zsidó és világi előadókkal. Mindeközben rendőri és bírósági eljárások alatt áll, okirat-hamisítás és egyesületi joggal való visszaélés miatt vegzálják (a személyijébe, a „munkahely” rovatba saját maga írta be és pecsételte le, hogy ő a kispesti gyülekezet lelkésze), 1977-ben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélik. Iványi az igazáért folytatott küzdelem során hasonló módszerekkel operál, mint 2010 után, amikor az Orbán-rezsim akarja tönkretenni őt és az egyházát: ragaszkodik a jogaihoz. Ahogy az Egyházügyi Hivatal, valamint a pártállami hatóságok akkori megfontolásai és módszerei – a megfélemlítés és a tételes jog lábbal tiprása – is hasonlók Orbán módszereihez; és végül hasonló a nagyegyházak, és az elvben rokon lelkületű protestáns kisegyházak akkori reakciója is a mostanihoz: a gyáva, kárörvendő kussolás, amelyre vagy semmilyen magyarázatot nem adnak, vagy – sub rosa – a privilégiumaik védelmét emlegetik. A korántsem kedélyes hatósági zaklatás egy incidenséről László Ágnesnek adott 2017-es interjújában Iványi Gábor így számol be: „1977-ben, amikor (a fiam) másfél éves volt, az elsőszülött lányommal együtt elvittem Szegedre, ahol a szegedi kollégánk kilakoltatását rohamrendőrökkel oldották meg. Egyenként cipeltek, vonszoltak ki bennünket a házból, úgy, hogy a fiamat a karomban tartottam. A fiam akkor kezdett el beszélni, s a megrázkódtatástól évekig dadogott. Nagyon bántott a felelőtlenségem, de ha van predesztináció, akkor talán tetten érhető abban, hogy most ő a Magyarországi Evangélikus Testvérközösség lelkésze. Ez csodálatos érzés.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
