Mennek fáklyákkal a fekete ruhások át Budapesten, skandálják jelszavaikat. A rendőrség nagy erőkkel biztosítja a vonulásukat, rendbontásról nem számol be az ugyancsak jelentős erőkkel kivonuló sajtó, kattognak a fényképezőgépek, a hír szent, vélemény nincs. Van, aki megrémül, látván a masírozó hadat, van, aki magába fojt egy gúnyos vagy elkeseredett vigyort, s tán akad olyan járókelő is, aki kiröhögi a két számmal kisebb uniformisba cipőkanállal csomagolt, szétivott arcú kompániát – de olyan egy sincs, aki csodálkozna.
Vasárnap délután van, ez is csak egy nap, méghozzá a kellemesebbek közül. Horthy Miklós halálának 65. évfordulóját ünneplik – korántsem véletlenül. Nyilván azért, mert szép kerek szám, jövőre pattanhat a hatvanhat. Felmerül a kérdés, hogy miért pont a halálának napját ünnepli a 13 „nemzeti szervezet”, de ebbe ízetlenkedés nélkül aligha tudnánk belemenni, s ahhoz most nincs kedvünk. Mert piszkosul nem erről van szó, mondott volt Horthyról bármit is ünnepi szónoklatában Novák testvér, Patrubány testvér, Testvér testvér, akárki – nem miatta jöttek. Azon sem érdemes élcelődni, hogy a 13 szervezet, köztük olyan legendákkal, mint az FKgP vagy MIÉP csak akkora „tömeget” tudott utcára szólítani, amekkorát. Ennyi is több a soknál. Hisz’ nem azért vonultak nyilas jelmezben Budapest főutcáin vasárnap, mert valamikor meghalt Horthy, hanem azért, hogy látsszanak – s ebbéli óhajtásuk teljesült is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
