A szerk.

Testvérek között

A szerk.

Csak egy teljesen átlagos nap. Vasárnap délután. Évszakhoz képest derült idő, enyhe szél, horthysta felvonulás a fővárosban. A menet a Gellért térről tart a Parlament elé, át a Dunán.

Mennek fáklyákkal a fekete ruhások át Budapesten, skandálják jelszavaikat. A rendőrség nagy erőkkel biztosítja a vonulásukat, rendbontásról nem számol be az ugyancsak jelentős erőkkel kivonuló sajtó, kattognak a fényképezőgépek, a hír szent, vélemény nincs. Van, aki megrémül, látván a masírozó hadat, van, aki magába fojt egy gúnyos vagy elkeseredett vigyort, s tán akad olyan járókelő is, aki kiröhögi a két számmal kisebb uniformisba cipőkanállal csomagolt, szétivott arcú kompániát – de olyan egy sincs, aki csodálkozna.

Vasárnap délután van, ez is csak egy nap, méghozzá a kellemesebbek közül. Horthy Miklós halálának 65. évfordulóját ünneplik – korántsem véletlenül. Nyilván azért, mert szép kerek szám, jövőre pattanhat a hatvanhat. Felmerül a kérdés, hogy miért pont a halálának napját ünnepli a 13 „nemzeti szervezet”, de ebbe ízetlenkedés nélkül aligha tudnánk belemenni, s ahhoz most nincs kedvünk. Mert piszkosul nem erről van szó, mondott volt Horthyról bármit is ünnepi szónoklatában Novák testvér, Patrubány testvér, Testvér testvér, akárki – nem miatta jöttek. Azon sem érdemes élcelődni, hogy a 13 szervezet, köztük olyan legendákkal, mint az FKgP vagy MIÉP csak akkora „tömeget” tudott utcára szólítani, amekkorát. Ennyi is több a soknál. Hisz’ nem azért vonultak nyilas jelmezben Budapest főutcáin vasárnap, mert valamikor meghalt Horthy, hanem azért, hogy látsszanak – s ebbéli óhajtásuk teljesült is.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)