A szerk.

Jó a műsor!

A szerk.

Azzal együtt is nagyon bele lehet feledkezni az olimpiába, hogy az ember tisztában van mindenféle zavaró tényezőkkel.

A NOB-ot folyamatosan körüllengő politikai és egyéb korrupció gyanújával, s azzal, hogy a nemzetközi élsport mennyire kézenfekvő médiuma a nemzeti szenvedélyek felkorbácsolásának. Tudjuk azt is, hogy az élsport sokszor pusztító testi és lelki következményekkel jár a művelőire, s az élsportolói pályafutást sok esetben erőszak kíséri, s a lezárultát kiégés és depresszió követi. Nehéz megszabadulnunk attól az alattomos érzéstől is, hogy az emberfelettinek tűnő fizikai teljesítmények inkább a gyógyszervegyészet legújabb vívmányainak tudhatók be, a szívós edzésmunka önmagában kevés lenne. De ha némi erőfeszítések árán félretesszük politikai és morális természetű aggályainkat – végül is az olimpikonok az esetek túlnyomó többségében szabad akaratukból választották ezt a pályát, és a nemzetközi doppingellenőrzés mechanizmusai is mind megbízhatóbbá váltak a biológiai útlevél s egyéb reformok bevezetése óta –, széles mezőt nyitunk magunk előtt a tulajdonképpen esztétikai természetű élvezetek számára.

Már az lenyűgöz, ahogy az egész kinéz: mintha valamiféle, a nagyrasszokat és számtalan változatukat bemutató enciklopédia elevenedne meg a szemünk előtt az emberi faj sokféleségéről és szépségéről. A női futóatléták művészi sminkje és frizurája, a férfiak tetoválásai és smukkjai. Az ezerféle mozgás kifinomultsága – látták már lecsapni a tollaslabda női egyéni versenyét megnyerő An Szejongot? Vagy azt az ippont, amellyel a francia Teddy Riner a döntőben földre vitte koreai ellenfelét? És akkor a pályákon zajló valós idejű drámákról, az utolsó pillanatok fordulatairól és izgalmairól, a győzelem és a vereség átélésének katartikus, könnyfakasztó mozzanatairól nem is szóltunk, melyek leplezetlenül mutatják meg a legelemibb emberi érzelmek túláradását. Az igazi sportrajongónak szinte tök mindegy, hogy milyen versenyt néz, csak a szabályokkal kell valamelyest tisztában lennie; végül is a sportnál öncélúbb emberi tevékenységet aligha lehet elképzelni, sőt, ez a sport maga.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.