Elsőre mindez indokoltnak tűnhet: a nagyobbakra jellemző élénk szociális élet komoly rizikófaktor pandémia idején, továbbá az ő otthon maradásuk nem igényli a szülői jelenlétet. (És meglehet, e döntésre fordított úton jutott a miniszterelnök. A választást akkor nyerem meg, ha nem szakad be a gazdaság; a gazdaság akkor nem szakad be, ha nem áll le az ország, azaz a magyar emberek dolgoznak. Ha viszont a kicsi gyerekekre kell otthon vigyázni, mert a tavaszhoz hasonlóan bezárunk minden oktatási és nevelési intézményt, akkor sokan nem fognak dolgozni. Úgyhogy csak a középiskolákat zárjuk be, és minden meg lesz oldva.)
Másodjára viszont pontosan ugyanazt láthatjuk, amit nap mint nap megtapasztalunk a magára hagyott és az összeomlás szélén egyensúlyozó egészségügyben. Az átgondolatlanságot, a pillanat vezérelte kapkodást, a káoszt. Március 16-tól a magyar iskolarendszert a kormányzat egyik pillanatról a másikra állította át „tantermen kívüli tanítási rendre”, az erre felkészületlen iskolarendszer működtetőit és a laikus közönséget azzal etetve, hogy a digitális oktatás fejlesztése a következő (vagyis a most szeptemberben kezdődött) tanévtől amúgy is a finisébe ért volna. Ez hazugság volt: a mindenre alkalmatlan káderek temetőjévé züllesztett oktatásirányítás illetékesei (például Czunyiné Bertalan Judit) felügyelete alatt hiába költöttek tízmilliárdos nagyságrendben erre, a közoktatási intézmények java nemhogy márciusban, de szeptemberben sem állt készen a digitális oktatásra. A március óta eltelt fél év alatt pedig jószerivel semmi nem történt ennek érdekében – ahogyan az egészségügyet sem erősítette meg a kormányzat a pandémia újabb hulláma előtt.
Az átgondolatlanságot a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok példája mutatja a leghívebben. Az Oktatási Hivatal adatai szerint a gimnáziumokban tanuló diákok 27 százaléka ilyen típusú középiskolában tanul. Az ezekben az intézményekben tanító pedagógusok döntő többsége 5–8. és 9–12. osztályokban is tanít. Az tehát nem fog menni, hogy valaki első órában irodalmat tanít ötödikeseknek tanteremben, utána nyelvtant a tizedikeseknek online, majd újra jön egy kisgimnazista osztály. Az iskolák döntő többsége ugyanis technikailag alkalmatlan arra, hogy a tanári kar helyben abszolválja az online oktatást is; vagy a géppark, vagy a megfelelő internetes sávszélesség, vagy mindkettő hiányzik ehhez. A másik lehetőség, hogy ti. a tanárok az otthonuk és a munkahelyük között pendliznek aszerint, hogy éppen hatodikos vagy tizenkettedikes órájuk lesz-e, nyilvánvalóan képtelenség. Ugyanaz történt, mint március 13-án este: Orbán tett egy látványos bejelentést, és azzal a lendülettel át is tolta a felelősséget a pedagógustársadalomra. Oldjátok meg a helyzetet, van rá két napotok.
Az iskolák meg fogják oldani. Ahogyan tavasszal is megoldották komolyan vehető központi segítség nélkül és annak ellenére, hogy mindeközben az egyes intézményeknek Orbán beteg, gonosz vesszőparipája, a végletes központosítás miatt jóformán semmi mozgásterük sincs. Néhány napja történt: egy fővárosi középiskolában az illetékesek csak azt követően engedték az intézmény bezárását, hogy majd’ két tucat pedagógus igazoltan fertőzött lett; addig nem tehette meg ezt az iskola annak ellenére sem, hogy két hete az egyik igazgatóhelyettes belehalt a koronavírusba.
