Ezzel szemben a mögöttünk lévő vasárnap délutánra az ellenzéki pártok egy csoportja (a DK, a Momentum, az MSZP és Párbeszéd, mínusz LMP és Jobbik, ha van még ilyen) trombitált össze tüntetést a Parlament elé, leginkább azért, hogy kifejezésre juttassák szándékukat, mely szerint döntsön a nép, tudniillik a köztársasági elnök személyéről.
A demonstráción pár ezer ember jelent meg, látványosan kevesebben voltak, mint a tartalomgyártók gyermekvédő összejövetelén. A független sajtó még azt is megfigyelte, hogy a villamosforgalmat sem kellett korlátozni miattuk. Meg is lett a következménye a kiscsoportos megjelenésnek, az állampárt már hétfőn választott is magának az alsó polcról egy minden tekintetben ígéretes elnököt. Ahogy meglett a következménye a széles néptömegeket megmozdító influenszerhappeningnek is: máig sem tudunk semmit a pedofilbotrány valódi bűnöseinek kilétéről, mára sem körvonalazódik semmilyen terv arra nézvést, hogyan is lehetne elejét venni az intézményi szintű gyermekbántalmazásnak. Hacsak… Védjék meg a gyerekeket! – követelték a felszólalók, és Orbán már jelentkezett is – ő sem akar mást, még az Alaptörvényt is módosítja, úgy megvédi őket! És az új elnök is megígérte, hogy a kegyelmi ügyek eztán olyan transzparensek lesznek, mint még soha. Mintha ez nem csupán egy mellékszál lenne az évtizedes hazudozás és az örökös kiszolgáltatottság történetében. Mintha az elődjének ez lett volna a legnagyobb baja. Ígéretes rajt, semmi kétség, majdnem olyan jó, mint amikor Schmitt Pál felírta a falra, hogy „álamfő”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
