Mondjuk, a Lukasenkával megejtett csőrözés után komolyabb előrelépésnek tűnik a vendégség, már-már európai szintű elismerésnek, de azért olyan nagy jelentősége még sincs a dolognak, egy új vezetőnek illik levizitelni a szomszédainál. A szlovákok először – érthető okokból – mindig Csehországba mennek, de utána gyorsan (és ugyancsak érthető okokból) sort kerítenek Budapestre is. Čaputová is jött már a beiktatását követő hónapban, Igor Matovič pedig Prága után alig egy héttel érkezik. Ám most mégis lesz egy kis bukéja ennek a kötelező gyakorlatnak, ülnek majd egymással szemben, s furcsa dolgok járnak a fejükben. Magyar részről leginkább az, hogy „tudom, hogy tudod”, míg a vendégében meg az, hogy „tudom, hogy tudod, hogy tudom”.
Ráadásul e lélektani drámajáték csak közvetett módon kapcsolódik Trianonhoz vagy a mindig egyre jobb, sőt soha még ennyire nem jó magyar–szlovák kapcsolatokhoz. Az ugyancsak nagy kedvvel szajkózott V4-es együttműködéshez meg semennyire sem.
Trianon például úgy jön ide, hogy a kázus, melyen a tisztelt felek méláznak, a századik évforduló pozsonyi ünneplésekor esett. S piszkosul nem szlovák kezdeményezés volt, nagyjában-egészében amúgy is kijelenthetjük, hogy az évforduló kapcsán nagyon is tojásokon lépkedtek a szomszédos országok felelős vezetői, még az utóbbi időkben nem túl barátkozó hangot megütő Klaus Johannis államfő is csípőből visszaverte azt az önromán javaslatot, ami a békeszerződés aláírásának napját ünnepnappá nyilvánította volna. De minden szomszéd közül Igor Matovič mutatta a legszebb arcát. Ő ugyanis az évforduló alkalmából meghívott száz magyart a pozsonyi várba, s szerfelett barátságos beszédben nyújtott nekik kezet.
Beszédében a miniszterelnök úgy érintette a múltat, hogy az a lehető legkevésbé fájjon a meghívottaknak, illetve olyan valamiként, amit hasznos lenne végre magunk mögött hagyni, s együtt dolgozni a jövőért – ezek persze lózungok, de az előadói szándékba aligha lehet belekötni. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy Matovič ízig-vérig populista politikus, aki nagy súlyt fektet arra, hogy minden megszólalása népszerűséget arasson.
Jó, álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük el a szituációt. Igor Matovič miniszterelnök egy szép nap kora reggelén munkába siet, de felkapja a fejét, s egy pillanatra megáll, mert magyar szót hall Pozsonyban: nyomd a maltert, Pista, kiáltja az egyik építőmunkás a másiknak, a kormányfő pedig a homlokára csap, erről van szó, ezt elmondom a magyaroknak, hogy nyomjátok a maltert, építsük együtt Szlovákiát, Európát, meg ami még a kezünk ügyébe kerül. S alig várja a várbeli nagy pillanatot, amikor eljön végre a nagy lehetőség.
És el is mondta, s a plafon nem is szakadt le. Gondolhatta bárki magyar, hogy tényleg elmúlt száz év, itt vagyunk a schengeni határon belül, soha ilyen nagy nem volt Magyarország, soha nem volt ilyen nagy Szlovákia, akár csinálni is lehetne valamit.
Nos, a tisztelt meghívottak MKP-s része rögtön nyomott is valamit, még ha az nem is egyből a malter volt, hanem egy kisebbségi jogokat és jogosultságokat követelő memorandum, tele olyanokkal, mint „magyar körzet kialakítása, amelyet a magyarok igazgatnának választott képviselőik útján”… az egész elolvasható a párt honlapján.
Erre mondják (még az MKP vezetői között is van ilyen), hogy nem kellett volna, vagy azt, hogy rosszkor, rossz helyen.
A szlovákiai pártpolitika részben az ismert történelmi okok miatt úgy alakult ki, hogy szerepelnek benne nemzetiségi alapon gründolt pártok: a magyar pártok. Meg persze a náci pártok, de ezek szerencsére nem nagyon emlegethetők egy lapon. Ilyenformán a magyar pártoknak (MKP, Híd) kétségkívül van nemzeti érdekvédelmi feladata számos, helyes is, hogy beleállnak, amikor jól, akkor jól, amikor rosszul, akkor rosszul. Szlovákiában él mintegy bő tíz-tizenkét százaléknyi magyar választópolgár, akik egy nagyon erős pártot is bejuttathatnak a törvényhozásba, vagy akár két kevésbé erőset. Nos, ez a markáns halmaz a legutóbbi választásokon, a szlovákiai választások történetében először kristálytisztán és érthetően kimondta, mit is gondol a magyar pártok ebbéli tevékenységéről, illetve az egész politizálásukról: azt, hogy menjetek ti a búsba. A pozsonyi országgyűlés pedig magyar pártok nélkül maradt, mutatóban egy-két szlovák párt listájáról bekerülő magyar képviselővel. A szlovákiai magyar szavazók nem kértek a Robert Fico zsebéből kimászni képtelen Hídból, s nem kértek az Orbán Viktor zsebéből kimászni egyáltalán nem akaró MKP-ból, inkább azt mondták, hogy előbb európaiak akarunk lenni, s csak utána (szlovákiai) magyarok.
Hihetnénk, hogy a rosszkor emberkedő MKP nem tanult a szavazói jelzésekből semmit. De nem erről van szó, hiszen Orbán Viktor zsebe nem iskola, hanem fészek, ahol jó kényelmesen el lehet pöffeszkedni, de bármikor kieshet belőle a csőrike madárka ember. Orbán Viktor zsebéből nem lehet kilátni, onnan nincsenek kilátások. Ott kussolás van és igazodás. Nos, ezt tette az MKP is a pozsonyi várban, igazodott. Teljesítette a főnök legfőbb óhaját, békétlenséget szított.
Másnap Matovič már futott is a magyar nyelvű pozsonyi Pátria rádióba, hogy belezokogja az éterbe: a magyarok beleköptek az ő kinyújtott jobbjába. (Nem utolsósorban kivédendő a barátságos beszédért kapott ellenzéki flemmeket.) A kormánypártok felhördültek, az ellenzék felhördült, s az esemény után pár nappal oly hévvel csapkodja a szlovák politikai élet a magyar kártyát, mint a huszonegyet. Mintha mindig is ezt csinálták volna. Mindig is ezt csinálták, s mindig akkor volt jó mindenkinek, magyarnak, szlováknak, amikor szünetet tartottak közben. Most ezt az egyre gyümölcsözőbbnek tűnő szünetet akarta valaki megtörni. Na, kicsoda? Tudom, hogy tudod, hogy tudom.
