Hiszen telefonálni jó, hasznos és kellemes, ha valaki telefonon ügyintéz, avval időt, pénzt és benzint spórol, a telefonálás tehát megtakarítás a vállalatoknak, növeli a hatékonyságukat, és környezetkímélő is. A telefontársaságok versenye az elmúlt húsz évben alacsony percdíjakat, sőt, másodpercdíjakat eredményezett, például a flottatelefonok esetén a flottán belüli 0 forintos percdíjat. Lehet, hogy ez a piac nem volt eléggé versengő, biztos lehetett volna versengőbbé is tenni, ami egyébként markánsan állami feladat, de a 0 forint az 0 forint. A piac ezt elég jól megoldotta.
Erre jön az állam, a kormány, Orbán Viktor, és kínjában, mely kínokat a saját beszűkültsége, dilettantizmusa és a mérhetetlen nagy arca okozza, ezért az egyébként már megadóztatott (vö: áfa) üzleti tranzakcióért újabb pénzt szed be. Nehogy már lefele menjenek az árak! Még a végén a szabad versenyes kapitalizmusnak lenne igaza! Az adó, amit így szed - és ez csak egy az ún. kisadók közül, amelyek teljes eltörlését ígérte épp ez a kormány - annyi kulcsos, ahány percdíj van az országban, minél fogva az a kérdés, hogy méltányos vagy igazságtalan-e, értelmezhetetlenné válik. Tényleg, legyen tízmillió adókulcs az országban, és mindegyiket szabja testre Orbán Viktor! Ezenkívül a telefonadó gazdasági ösztönzőként sem szar, feltéve, ha azt akarjuk ösztönözni, hogy a vállalkozások, valamint a telefontársaságok lefeküdjenek. Nincs jobb eszköz a kétforintos percadónál arra, hogy kinyírjuk azt a piacot, amely a telefonálást mindeddig nagyjából elfogadható áron tette elérhetővé.
Vizsgáljuk meg most a telefonadót a maga történetiségében. Azért kell most bevezetni, mert a telefontársaságok különadóját ki kell vezetni. A különadót azért kell kivezetni, mert különben Brüsszel meg az IMF nem adna kölcsön pénzt, amint az mostanra nagyjából még a kormányfőnek is, talán utolsóként az országban, leesett. Bevezetni meg azért kellett 2010 nyarán, mert különben az uniótól meg IMF-től kellett volna pénzt kölcsönkérni. Az pedig tűrhetetlen lett volna!
A kígyó ezzel a saját farkába is harapott. Orbán 2010 nyarán azzal rúgta ki az IMF-et (és az uniót), hogy ha feladat a gazdaság rendbetétele, a 4, 5, 7 százalékos növekedés és az államadósság csökkentése, akkor a) őnáluk jobban tudja, hogy ehhez mit kell csinálni b) ez az ő dolga, mert ő ennek az országnak a demokratikusan megválasztott vezetője; c) majd szerez pénzt is hozzá; és végül d) ha drágábban is szerzi, az a végelszámoláskor mégis olcsóbb lesz, mert lásd a). Ez még rendben is lett volna - ha bejön. Az viszont már egyáltalán nincs rendben, hogy Orbán az a) és b) pontokat kissé kiterjesztőn értelmezvén, és ama felkiáltással, hogy ne zavarja őt senki az ország megmentésében, lényegében szétverte a magyar államot. A minisztériumokat és az államgépezet egyéb alkatrészeit, az önkormányzatokat, a közigazgatást, azokat az intézményeket, választottakat és nem választottakat, amelyek vagy a döntések meghozatala előtt bírták volna korlátozni az akaratát, vagy az utólagos korrekcióra lehetőséget adtak volna, vagy egyszerűen nem őtőle függtek; részben legalább az igazságszolgáltatást és az alkotmánybíráskodást. Ezek helyett nem épített semmit, a romokon csak a káosz tenyész; ennek a derék munkának a szimbóluma Schmitt Pál.
Most ott tartunk, hogy a gazdaság pang, az államadósság nő, és a telefonadó az utolsó reményünk az államcsőddel szemben. A helyzet annak a belátását követelné meg Orbántól, hogy mindent, de mindent az elejétől másképp kellett volna csinálni. Ő ehelyett mind képtelenebb fantazmagóriákba menekül, ezek közül kétségkívül a legviccesebb az, hogy az Európai Uniót is neki kéne megmentenie. Bukása elkerülhetetlen: és minden perc, amit a hatalomban tölt, napokkal, hetekkel, hónapokkal hosszabbítja meg annak a dolgát, aki ezt a munkát, az ország újra összerakását egyszer úgyis el fogja kezdeni.
