A szerk.

Könnyű az élet

A szerk.

Valamikor március közepén jelent meg a CÖF nevű kormányzati civil szervezet – teljesen nyilvánvalóan közadakozásból és üvegvisszaváltásból finanszírozott – országos plakátkampánya, kábé azzal az üzenettel, hogy a hazaáruló magyarországi ellenzéket Amerikából finanszírozzák dollárokkal.

Az épületes tartalomhoz megtalálták a tökéletesen passzoló formát, melyről a 444.hu című – ugyancsak országos elérhetőségű – hírportál postafordultával hozta nyilvánosságra, hogy a Dead Kennedys nevű amerikai punkzenekar egyik régi fotójának a koppintása. Ezek után Seres László újságíró (lapunk egykori munkatársa) megkereste a zenekar hírhedett figuráját, Jello Biafrát, mondaná már meg, hogy Orbán emberei kértek-e tőlük vagy a kép készítőjétől, f-stop Fitzgeraldtól engedélyt a felhasználásra. A válasz gyorsan befutott, s pontosan az állt benne, amire számítani lehetett, dehogy kértek, és különben meg a fotelfasiszta Orbán és emberei bekaphatják, vagy valami ilyesmi. Aztán jöttek szép sorban a Dead Kennedys többi tagjainak a levelei, írt East Bay Ray, Klaus Flouride – mind ugyanabban a zsánerben.

Épp Brandon Cruz vagy Jeff Penalty levelét vártuk (mert azért egynéhányan még megfordultak a bandában), amikor teljesen váratlanul, többhetes összeszorított szájú sunnyogás után előbújt a közismert tettes, közleményben reagált a CÖF. S ez a közlemény az, mely legtisztább megvilágításba helyezi, nos, nem csak ezt a… hogy is mondjuk, dolgot, de az egész mai magyar életet is.

Lényegre koncentráló, a tényeket nem elhallgató megnyilvánulás, annyi szent. Az áll benne, hogy amikor egy fekete (éppen csak nem szótagolták: fe-ke-te) rapper használta fel a lemezborító képét (tudniillik, a fehér inget és sötét nyakkendőt viselő hősök hasára felfújt S betűt), akkor bezzeg senki nem obégatott, hanem azt mondták, hogy ez a Dead Kennedys iránti tiszteletet fejezi ki. Megírta a komcsi Guardian is.

Eszerint tehát a CÖF is lerótta végre a tiszteletét a Dead Kennedys előtt – épp ideje volt, nyilván. Pont. Nincs itt semmi látnivaló, beszéljünk inkább arról, hogy itt kérem szépen, dollárért árulja a hazát a Gyurcsány. Meg ez, meg az, egyenként szépen rájuk mutatva, a pofájukat kiplakátolva.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)