A Fideszen belüli törésvonalakat jól láthatóvá tették a(z állami és uniós) pénz fölélése keltette feszültségek. A „nemzeti egység” felbomlását rendre eszement kommunikációs offenzívával igyekeznek kompenzálni (netadó, útdíj, vasárnapi zárva tartás stb.), amik azonban nem elfödik, hanem növelik a bajt. Mindeközben az anyagi javak érdekcsoportok közötti el-, szét- és újrafelosztása immár teljesen elrugaszkodott minden józan megfontolástól – szép példa erre az M4 munkálatainak alant tárgyalt felfüggesztése is. A kérdés már nem az, hogy mindez szétrobbantja-e a Fidesz táborát, hanem az, hogy mikor, és hogy jól jár-e ezzel valamelyik rivális. Fel tudja-e építeni magát a baloldal vagy a szélsőjobb olyan ütemben, amilyenben a Fidesz hasít lefelé a lejtőn? És ha egyik sem képes erre?
Ha vasárnap a baloldal győz Tapolcán, annak elsődleges oka az eltérő választói aktivitás (mondjuk egy kiugróan magas ajkai részvétel) lesz. Az MSZP és a DK ugyanis semmi olyat nem tett az elmúlt időszakban, ami azzal járna, hogy a népek a baloldalban lássák a váltópártot. Ezzel együtt némi magunkba szállást nem spórolhatnánk meg Pad Ferenc győzelme esetén; hiszen fogalmazhatunk bármily meggyőzően az MSZP és általában a baloldal impotenciájáról, víziónélküliségéről, a helyzet az lenne, hogy a szocik és csatolt részeik három időköziből hármat hoztak, ami már több volna puszta véletlennél.
A részvételi hajlandóság függvényében a Jobbik is megszerezheti története első egyéni mandátumát. A párt látható és hosszú távon akár eredménnyel is kecsegtető kísérletbe fogott szavazóbázisa szélesítéséért. Győzelmük egy eladdig csontfideszes körzetben a Jobbik mérsékelt(ebb), nem (annyira) rasszista jobboldali párttá pozicionálásának visszaigazolása lenne. Arra már van példa (Ózd), hogy az orbánizmust utáló volt baloldali szavazók tömegével álltak az esélyesnek tartott jobbikos jelölt mögé; és Tapolca lehet az első, amely éles helyzetben bizonyítja a közvélemény-kutatásokban jó ideje kimutatott trendet, miszerint a Jobbik új szavazói elsősorban a Fideszből kiábrándult választók közül érkeznek.
A Jobbik átfazonírozásának lehet egy jelentősebb, bár egyelőre kevésbé tárgyalt következménye. Ha a Fidesz agóniája elhúzódik, netán Orbán időlegesen konszolidálni képes a pártját – vagyis ha a Fidesz még nem omlik össze, de önmagában már nem lesz elég erős a kormányzásra –, a látszatra szalonképessé tett Jobbik koalíciós partnerként is képbe kerülhet. Adott esetben a szélsőjobbos mandátumok jól is jöhetnek Orbánnak belső ellenfelei sakkban tartásához. Láttunk már ilyet; 1999 után mind az akkori Orbán-kormány, mind a Csurka István vezette MIÉP megtette a maga gesztusait ahhoz, hogy ha szükséges, gördülékenyen jöhessen össze az Orbán–Csurka-koalíció; és tényleg csak néhány ezer szavazaton múlott, hogy ebből semmi nem lett.
Ha nincs más lehetősége – és tábora gyors erózióját nézve lehet, hogy nem lesz –, Orbán szívbaj nélkül ajánlatot tesz Vona Gábornak; és Vona, mivel akkor épp harmadjára fogja ígérni híveinek, hogy most már tényleg ők jönnek, aligha utasíthatja ezt vissza. Tényleg elhitte bárki is, hogy nem lehet ez rosszabb is?
