A második kirohanás

A Mandiner újságírója sms-ben kért tőle interjút, napokkal később pedig bejelentkezett nála Simicska telefonon, hogy tessék, lehet kapcsolni befele a diktafont. A kérdezőnek nemigen hagyott teret, a társalgást rögtön arrafele kanyarította, hogy a katonaság alatt (tán még előtte is) Orbán Viktor a kommunista állambiztonsági szerveknek jelentett róla. A körülményekből teljesen világos, hogy Simicska Lajos kizárólag Orbán vélelmezett spicliskedéséről akart beszélni, és éppen most akarta ezt tenni.

Simicska megszólalása a miniszterelnökkel – legkésőbb tavaly tavasz óta – zajló konfliktusának (erről lásd például: Csak egy maradhat talpon, Magyar Narancs, 2014. szeptember 4., Egykapuznak, 2015. február 19.) újabb epizódja. Hogy egészen tisztán lássuk e viadal mibenlétét: Orbán a kétharmados parlamenti többséget és a magyar állam intézményeit felhasználva vívja csendes magánháborúját volt barátja és gazdasági ügyintézője ellen (Simicska Közgépje sorra marad le a közbeszerzési pályázatokról, holott egy éve ez még elképzelhetetlen volt), Simicska viszont a sajtóban hordja el Orbánt mindennek. A miniszterelnök a nyilvános térben defenzív: ám míg február 6-i legecizésére nyilvánvalóan nem reagálhatott hosszasan a nevetségessé válás kockázata nélkül (tényleg, mit mondhatott volna?), addig hétfői válasza Simicska vádaskodására nagyon félrement. Érdemes a hir24.hu erről készült felvételét megnézni: elkerekedett szeme, cirkalmas magyarázata, megspékelve a sajtófőnökétől korábban már hallott harmatgyenge kommunikációs panellel („csinn-bumm cirkusz”) azt a benyomást kelti, hogy van rejtegetnivalója. Ezt az érzetet erősíti az is, hogy Orbán – mondjuk a saját és hivatala becsületét megvédendő – eleddig nem perelte be Simicskát rágalmazásért, noha nemrég például a korrupciós ügyekkel hírbe hozott Vida Ildikó adóhivatali elnököt lényegében kötelezte egy ilyen lépésre.

Annál is könnyebben perelhetne pedig, hiszen a mondott interjúban Simicska alig hihető jelenetet idéz föl. Teljesen életszerűtlen ugyanis, hogy egy „sima” őrnagy belbiztonsági (!) ügynökjelentéseket mutogat a célszemélynek, és közben még figyelmezteti is, hogy legyen óvatos a laktanya elhárító tisztjével. Csakhogy Simicska szövegében ez csupán a lírai fölvezetés: a lényeg annak a – körülbelül 1993 óta újra és újra előkerülő – gyanúnak a lebegtetése, hogy Orbánnak a nyolcvanas években valami besúgóügye „lehetett”.

S hogy ez 2015-ben is izgalmat kelthet, az elsősorban az ügynökkérdést mindmáig körüllengő totális homály miatt lehetséges – nem kis részben éppen Orbán pártjának (és az MSZP-nek) is köszönhetően.

Az 1990 előtti állambiztonsági jelentésekről, az ügynökök és tartótisztjeik megismerhetőségéről szóló vitákról, koncepciókról, tervezett és elfogadott jogszabályokról, azok módosításairól mi is annyit írtunk az elmúlt évtizedekben, hogy oldalakon át tartana a hivatkozások sorolása. Orbán esete is jól példázza ezt. Lapunk újságírójának például MDF-es politikusok mondogatták 1995 táján, hogy figyeljük a „két galambősz úriember” (Boross Péter és Füzessy Tibor volt titokminiszterek) mozgását, mert ők ebben a témában nagy dolgok tudói. S ki siet kedd reggelre kelve a spicliséggel megvádolt Orbán segítségére? Boross Péter. De fölidézhetjük az 1998-as „hatoskarton-ügyet”, vagy néhány szocialista interpellációt, például hogy melyik volt zalaegerszegi kiskatona, jelenleg vezető fideszes politikus jelentett társai vallási irányultságáról; esetleg a legutóbbit, Vadai Ágnes írásbeli kérdését 2012-ből, hogy vajon Orbán volt-e a „Győri Gábor” fedőnevű ügynök. Az sem feltétlenül segíti a tisztánlátást, hogy a Vadai kérdésére adott válasz mellékleteként nyilvánossá vált állambiztonsági iratok Orbán megfigyeléséről és sikertelen beszervezéséről feltűnően nyitva hagynak néhány dolgot. Hiányzik a kifejezetten „őrá” megnyitott akta, illetve a katonaság alatti becserkészésének azzal lett vége, hogy „leszerelt”, és nem azzal, hogy „megtagadta”. Vannak olyan operatív akciók is, amiknek ugyan nem Orbán volt a célszemélye, de az ügynök (és a szerv) látókörébe került ő is. E jelentések információmorzsái – éppen a komoly, értő feldolgozottság híján – ugyancsak számos „elméletet” táplálnak, mindenekelőtt a szélsőjobb szubkultúrában.

A tényeket is felhasználó, de a tények teljes körű ismerete híján tenyésző féltudás szürke zónáját célozta meg tehát Simicska – alighanem sikerrel. Orbán hétfői zavarodottsága pusztán emiatt is indokolt lehet, hiszen amúgy is apadó bázisát e vádaskodás tovább bizonytalaníthatja (és lökheti egy részét elsősorban is a Jobbik felé). A miniszterelnök csörtéje egykori legfontosabb bizalmasával tehát a legkevésbé sem tét nélküli. Politikai küzdelem, amelynek sajátosságát az adja, hogy számtalan közös vircsaftjuk miatt mindkettejüknek úgy kell sebeket ejteni a másikon, hogy közben ő maga ne vérezzen el. Mondjuk Orbán Viktor aligha az Orbán-bányák eredettörténetével akarja majd Simicskát kompromittálni, és nyilván Simicska sem fog felháborodni az irányított közbeszerzéseken.

Simicska Lajos az évtizedeken át önkezével is épített Orbán-kultusz rombolásában utazik; február 6-i és mostani megszólalásában is az elárult barát pozíciójából beszél, akit Orbán – hosszú, áldozatos munkája ellenére – többször hátba döfött. Mivel a politikai elkötelezettség többnyire nem a racionalitásra, hanem metaforákra, érzelmekre és érzetekre épül, Simicska akcióinak a hívekre gyakorolt hatását ne becsüljük le. Kirohanásai miatt nyílt szövetségest aligha talál magának az Orbánnal elégedetlen fideszes politikusok között – ám ha Orbánt leveszik egyszer a Fideszben, egy halkan elmormolt köszönöm jár majd Simicskának.