Krisztusból bohócot, megint

A szerk.

Pedig voltaképpen tréningben vagyunk, demokratikus pályafutásunk edzéseinek visszatérő gyakorlata szembenézni az ilyesmivel. A habzó szájú hülyeséggel konkrétan; bár ezúttal nem zárható ki némi hátsó szándék sem - lehet, hogy épp az nyitja ki a bicskát a zsebünkben.

Pedig voltaképpen tréningben vagyunk, demokratikus pályafutásunk edzéseinek visszatérő gyakorlata szembenézni az ilyesmivel. A habzó szájú hülyeséggel konkrétan; bár ezúttal nem zárható ki némi hátsó szándék sem - lehet, hogy épp az nyitja ki a bicskát a zsebünkben. Ám lehet, hogy csupán az efféle dolgok úgyszólván menetrend szerinti ismétlődése: amikor a tünetek elmúlnak, úgy hisszük, kihevertük a betegséget, amikor visszatérnek, tehetetlennek érezzük magunkat. Pedig dehogyis vagyunk tehetetlenek, hiszen csak szólni kell. És megint, és megint, és megint... A rosszindulatú esztelenség kétségkívül egyidősnek látszik az emberiséggel (vagy egy kicsit öregebbnek is).

Történt, hogy a kaposvári színház bemutatta... - ugye, ismerik a sztorit? És ismerték már jóval e bemutató előtt is, csak más nevekkel, címekkel, mozival, múzeummal, de még slágerpódiummal is. Szóval, bemutatta az 56 06 / őrült lélek vert hadak című abszurd drámát, mit immár társadalmi szintű abszurd... - dráma? dehogy, bohózat követ. A kuruc.miafene beintésére megindultak az 56-os forradalom szent emlékének hős védelmezői (elsőként a katolikus egyetemről természetesen, ahol az ilyesmit, úgy tűnik, hitbizományként kezelik - jaj, egy jó kis tiltakozás, nehogy már kimaradjunk belőle, még akkor se, ha a szokott főszereplő, a mozijézus momentán valami rendszerhiba folytán nem érintett); és máig petíciós, bírósági, zaklatási (!!!) úton igyekeznek elérni a Tóth Ilona orvostanhallgató emlékét szerintük besározó mű betiltását, alkotóinak felelősségre vonását, satöbbi... Különösen ez a satöbbi sokat ígérő, a mondott zaklatási út, minthogy a jó ügy jeles barátai közzétették a rendezők, a zeneszerző s a színészek némelyikének telefonszámát, hogy azon tessék vegzálni őket - feltételezzük, a nekik oly szent igazságosság szintén szent nevében. Erre pedig csak egyféle válasz létezik - betartva a törvényességet a legmesszebbmenőkig -, hogy: coki! És akkor még csak a helyzet módszertani megközelítését illettük.

Talán csak látszólag érdemibb része a történetnek a Tóth Ilonka történelmi szerepét feldolgozni próbáló vita, ami a közelmúltbeli (a Fidesz-kormány idejére eső) emlékműállítás kapcsán zajlott, s a színielődás mostani támadói számára nyilvánvalóan nem a megnyugtató erdményt hozta - mindenesetre elhangzottak benne bőségesen érvek pró és kontra. Készséggel elfogadjuk, létezhetnek csoportok, melyek nem tekintik annyira felnőttnek a társadalmunkat, hogy el tudjon az ilyenekben igazodni. Akik kőbe vésett parancsba adnák vélt (de legyen akár valós) igazukat. Ilyen pedig nincs, dixi! Színielőadások (és hasonló huncutságok) mindig lesznek, köztük olyanok, melyek nekimennek bárminő tabunak, aztán a tabu vagy kibírja, vagy ledől - és ez még csak nem is egészen ez az eset.

Szégyenletes, hogy időnként még a művészet szabadságát is védeni kell; sokkal messzebb vannak annak a határai, mint a mostani acsargók azt - jelen felhörgésük tanúsága szerint - el bírnák képzelni.

És akkor még itt röhög ránk az emlegetett s sztoriból ki nem hagyható hátsó szándék, hogy tudniillik a kaposvári színház élére hamarosan új igazgatót nevez ki az önkormányzat, s az egyik jelölt főrendezője épp az inkriminált előadás rendezője, Mohácsi János lenne... Nem kell különösebben szakosodni összeesküvés-elméletek előállítására ahhoz, hogy felmerüljön bárkiben: a zsigerből óbégatni hajlamos retardáltakat valaki programozza.

Ugyanakkor semmi vész, az ilyes szándék utoljára épp a koncepciós perek idején vezetett "eredményre". Tóth Ilonka hős védelmezőinek legalább erről illett volna valamit hallani.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.