Pedig voltaképpen tréningben vagyunk, demokratikus pályafutásunk edzéseinek visszatérő gyakorlata szembenézni az ilyesmivel. A habzó szájú hülyeséggel konkrétan; bár ezúttal nem zárható ki némi hátsó szándék sem - lehet, hogy épp az nyitja ki a bicskát a zsebünkben. Ám lehet, hogy csupán az efféle dolgok úgyszólván menetrend szerinti ismétlődése: amikor a tünetek elmúlnak, úgy hisszük, kihevertük a betegséget, amikor visszatérnek, tehetetlennek érezzük magunkat. Pedig dehogyis vagyunk tehetetlenek, hiszen csak szólni kell. És megint, és megint, és megint... A rosszindulatú esztelenség kétségkívül egyidősnek látszik az emberiséggel (vagy egy kicsit öregebbnek is).
Történt, hogy a kaposvári színház bemutatta... - ugye, ismerik a sztorit? És ismerték már jóval e bemutató előtt is, csak más nevekkel, címekkel, mozival, múzeummal, de még slágerpódiummal is. Szóval, bemutatta az 56 06 / őrült lélek vert hadak című abszurd drámát, mit immár társadalmi szintű abszurd... - dráma? dehogy, bohózat követ. A kuruc.miafene beintésére megindultak az 56-os forradalom szent emlékének hős védelmezői (elsőként a katolikus egyetemről természetesen, ahol az ilyesmit, úgy tűnik, hitbizományként kezelik - jaj, egy jó kis tiltakozás, nehogy már kimaradjunk belőle, még akkor se, ha a szokott főszereplő, a mozijézus momentán valami rendszerhiba folytán nem érintett); és máig petíciós, bírósági, zaklatási (!!!) úton igyekeznek elérni a Tóth Ilona orvostanhallgató emlékét szerintük besározó mű betiltását, alkotóinak felelősségre vonását, satöbbi... Különösen ez a satöbbi sokat ígérő, a mondott zaklatási út, minthogy a jó ügy jeles barátai közzétették a rendezők, a zeneszerző s a színészek némelyikének telefonszámát, hogy azon tessék vegzálni őket - feltételezzük, a nekik oly szent igazságosság szintén szent nevében. Erre pedig csak egyféle válasz létezik - betartva a törvényességet a legmesszebbmenőkig -, hogy: coki! És akkor még csak a helyzet módszertani megközelítését illettük.
Talán csak látszólag érdemibb része a történetnek a Tóth Ilonka történelmi szerepét feldolgozni próbáló vita, ami a közelmúltbeli (a Fidesz-kormány idejére eső) emlékműállítás kapcsán zajlott, s a színielődás mostani támadói számára nyilvánvalóan nem a megnyugtató erdményt hozta - mindenesetre elhangzottak benne bőségesen érvek pró és kontra. Készséggel elfogadjuk, létezhetnek csoportok, melyek nem tekintik annyira felnőttnek a társadalmunkat, hogy el tudjon az ilyenekben igazodni. Akik kőbe vésett parancsba adnák vélt (de legyen akár valós) igazukat. Ilyen pedig nincs, dixi! Színielőadások (és hasonló huncutságok) mindig lesznek, köztük olyanok, melyek nekimennek bárminő tabunak, aztán a tabu vagy kibírja, vagy ledől - és ez még csak nem is egészen ez az eset.
Szégyenletes, hogy időnként még a művészet szabadságát is védeni kell; sokkal messzebb vannak annak a határai, mint a mostani acsargók azt - jelen felhörgésük tanúsága szerint - el bírnák képzelni.
És akkor még itt röhög ránk az emlegetett s sztoriból ki nem hagyható hátsó szándék, hogy tudniillik a kaposvári színház élére hamarosan új igazgatót nevez ki az önkormányzat, s az egyik jelölt főrendezője épp az inkriminált előadás rendezője, Mohácsi János lenne... Nem kell különösebben szakosodni összeesküvés-elméletek előállítására ahhoz, hogy felmerüljön bárkiben: a zsigerből óbégatni hajlamos retardáltakat valaki programozza.
Ugyanakkor semmi vész, az ilyes szándék utoljára épp a koncepciós perek idején vezetett "eredményre". Tóth Ilonka hős védelmezőinek legalább erről illett volna valamit hallani.
