Kettő lesz, az egyikben Varga, a másikban Lázár a kabinetos, a döntéshozatal így felgyorsul, a miniszterek, államtitkárok, helyettes államtitkárok jobban tudnak összpontosítani, és a döntéshozatal felpörög!
Valójában tökmindegy. A kabinet az, amikor egyes kormánytagok néha külön is összejönnek, hogy a tárcájuk közös halmazába eső ügyeket intézzék, és addig se rabolják a többi idejét. Eddig nem is nagyon érdekes a dolog: az első Orbán-kormányban, ha nem csal az emlékezetünk, volt már négy kabinet is, és ettől még lehetne rendesen is kormányozni, és most sem ezért nem lesz rendes kormányzás. Hanem tudjuk miért: az ember, aki kormányoz, nem az intézményekben, ellenben a személyi irányításban hisz, a jogot és az intézményeket pedig a személyi irányítás eszközének tartja. De most nem arról írunk, hogy miért és hogyan mállik szét az államigazgatás, és ezt miért nem lehet büntetlenül csinálni, ezen rég túl vagyunk.
Azért írunk, mert jól láthatóan ezúttal is Lázár János kontójára megy a dolog.
Utólag persze könnyű okosnak lenni, de most határozottan az az érzésünk, hogy Lázár János tulajdonképpen már az elején elrontotta. Akkor, amikor nem cáfolta kellő határozottsággal azt a róla terjedő pletykát, miszerint egyszer, netán többször is elgondolkodott arról, hogy ha és amennyiben Jelen Miniszterelnökünk valamikor, a távoli jövőben, a nagyon távoliban, ami csak nagyon sokára fog eljönni, már nem óhajtja majd a vállán hordani az ország irányításának terheit, nos, akkor, ő, Lázár János szívesen átveszi Tőle! Azokat! Lázár Jánosban, amikor erre gondolt egy futó gondolat erejéig, nyilvánvalóan a segítő szándék munkált, a legmagasabb rendű empátia és tapintat és a legőszintébb emberség, talán ezért is lehet, hogy nem vetett számot azzal, milyen fájdalmat okoz ezzel a gondolással Neki. Pusztán azzal, hogy az elmúlásra emlékeztette Őt! Hiszen mindannyiunknak fájdalmas belegondolni abba, hogy Vállalatunk gépsorai nyugdíjba vonulásunk után is zakatolnak majd, a Föld távoztunk után is tovább forog, az emberek pedig első megrendülésükből felocsúdva dolgaik intézésére sietnek, napirendre térnek visszavonulásunk fölött, és más Miniszterelnöknek szidják majd a jó tolvaj édesanyját!
Oszt’ Lázár még csodálkozik, hogy pofán lesz vágva?
Lázár János hosszú hónapok óta űzi furcsa politikai játékát. Miközben ő lett a kormány legfontosabb, első számú ügyintézője – a végén már megszámlálhatatlan, eredendően a szakminisztériumoknál természetes helyükön lévő feladat és magas állami tisztviselő tartozott az általa vezetett Miniszterelnökség alá –, időről időre csúnyán beszólogatott ugyanennek a kormánynak, még ki is szavazott a frakcióból. A saját pótolhatatlanságába vetett hite a végén már egészen messzi tájakra vitte, többször is nyilvánosan fenyegette meg a miniszterelnököt azzal, hogy ha ez vagy az nem így vagy úgy lesz, ő feláll, és otthagyja az egészet. Mindeközben minden ereje és felhatalmazása Orbántól eredt – politikai háttere, támogatása a Fideszben nincs, haragosai annál inkább (hisz ez a fajta munka óhatatlanul számos érdeksérelmet okoz, s amúgy is pont ennek, Prügelknabénak, pofozóbábnak telepítette őt Orbán arra a helyre, amit valójában neki kellett volna betöltenie), s más és más okokból, de egyaránt népszerűtlen a szélesebb választói rétegek fideszes és nem fideszes szegmentumaiban.
Ennyi függelemsértést és szembeszegülést soha senki nem engedhetett meg magának Orbán hatalmi apparátusában; Navracsics tán a tizedéért kapott száműzetést. S hogy ezek után csak idő kérdése Lázár kiebrudalása, az úgyszólván természetes. Annyi időé, amíg Orbán megtalálja azt az embert vagy azokat az embereket, akik a munkáját el tudják majd végezni: a keresés zajlik. De arra sem vennénk mérget, hogy az utolsó felvonással okvetlenül véget is ér e történet, s valami nyugdíjas állással, hatalom nélküli, ám jó fizetéssel járó álfunkcióval helyezi majd a Főnök hatályon kívül Lázárt. Ahhoz itt túl sok volt a dráma. Június eleje óta tudjuk, hogy a rendőrség csalás vélelmével nyomoz a takarékszövetkezeti integráció ügyében Spéder Zoltán bankcsoportjánál és a Magyar Postánál. A Btk. szerint csalást az követ el, aki „jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz”; a nyomozó hatóságok feltételezése tehát az, hogy Spéder és esetleges társai megtévesztették az integrációban érintett többi felet. A takarékszövetkezetek tulajdonoscseréjének szövevényes ügyében e „többi fél” között óhatatlanul ott kell hogy legyenek a magyar állam bizonyos intézményei is, és ezek közül például a Magyar Posta éppenséggel Lázár János felügyelete alá tartozott. Aki nem mellesleg az egész operáció kormányzati felelőse volt. És ha Spéder valóban bűnös machinációk révén vonta az FHB bűvkörébe a kisbankokat és a postát, hogy kiszívhassa a vérüket, akkor ezeket az állami szereplőket is meg kellett hogy tévessze! De ha nem megtévesztette őket…? Ha az állami oldalon is benne volt valaki? Vagy valakik? Akit „idegen vagyon kezelésével bíztak meg”, és aki „ebből folyó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okozott”?
Kitalálták: ismét szeretett büntető törvénykönyvünkből idéztünk, annak is a hűtlen kezelést definiáló 376. paragrafusát. Lázár ráadásul közismerten és bevallottan jó viszonyt ápolt Spéderrel, olyannyira, hogy a Spéder elleni nyomozás megindulásának híre után is barátjának nevezte – talán nem érzékelte, hogy mekkora a baj. És persze, mondhatjuk, mit érdekel bárkit, hogy milyen módszerekkel dolgoznak a srácok, ha kell, egymás ellen. Ha csak egymás ellen tennék!
