Az elmúlt napokban egyszerre kezdett el több kormányzati potentátnak szorítani az uniós lúdtalpbetét. Először Lázár János ejtette el, hogy ha lenne nálunk is népszavazás, jó szívvel nem tudna a bennmaradásra szavazni, és bár ő annak idején a tagság mellett tette le a garast, személy szerint nagyon csalódott, mert Európa nem tudja megvédeni az európai értékeket.
| ||
Hogy mely európai értékeket nem tudja Európa megvédeni, azt Lázár már nem tudta felsorolni, elcsuklott itt a hangja. Aztán jött Kovács Zoltán az ATV-n, a jóképű kormányszóvivő ugyancsak en passant és ugyancsak magánvéleményeként megjegyezte, hogy ha „kizárólag az illegális migráció uniós kezelése” lenne az ő hipotetikus szempontja ezen a hipotetikus népszavazáson, ő is kifelé ikszelne. De lenne-e szegény, unió szomorította Kovácsnak más szempontja is? Nem tudjuk, nem mondta, csak szipogott, a könnyeivel küzdött. Aztán Kövér László nyilatkozta a hétvégén azt, hogy „attól, hogy az unió rosszul működik, még nem feltétlenül kell kilépni belőle”, és hogy „a nemzeti érdekérvényesítés legkedvezőbb kerete – ez idő szerint – az unió”. És hogy feltéttel ki kell-e lépni? Milyen feltéttel? És mely idő szerint? A jövő héten, vagdalt hús feltéttel még nem – de ha egyszer tükörtojással akarják kiszúrni a magyar szemet…? Nem tért ki rá Kövér, mert az unió vezetőinek erkölcsi boncolgatásába kezdett: valahol, valakik Brüsszelben…
Ja, pont most, pont így egyszerre, és pont ugyanúgy kezdett el sajogni pont ugyanaz mind a háromnak. Orbánnak ehhez semmi köze, ő megmondta: maradni akar! Ezt a magyarázatot meghagynák a teljesen agyalágyultaknak, bár ilyenek kevesen vannak (a Magyar Nemzet vezércikkírója éppenséggel tett egy halvány kísérletet arra, hogy Lázár önálló, hovatovább Orbán ellenében indított politikai kezdeményezésének lássa a múlt csütörtöki mondást, de talán már ő is megbánta). A rezsim három fontos embere nyilvánvalóan központi pártutasításra kezdett ugyanazon a hangon sopánkodni, miáltal a sopánkodást kénytelenek vagyunk a magyar kormány hivatalos álláspontjának tekinteni. Nem, nem az a hivatalos álláspont, hogy emberek, basszátok meg, annyira bejött az angoloknak, lépjünk ki az unióból mi is! A hivatalos álláspont egyfajta csöndes, nemes férfibánat, a kinyújtott kéz ellökése és a kitárt lélek megcsalása miatt gyanúsan párálló tekintet és leszegett fej. Én őszintén hittem, és a mai napig hiszek Európában, de amikor Európa beledöfte a kettős mércéjét a nemzeti érzésembe… Miközben én kipirosodott orcával, éjt nappallá téve terjesztettem befele összeurópai jobbító javaslataimat, a brüsszeli bürokraták megették a tízóraimat… Én Európa dicsét zengtem itthon, külföldön és másutt, de amikor Juncker a buzikamion platóján vonagolva kikacagta kultúrámat, különös tekintettel a „Mészáros Lőrinc felajánlja Szűz Máriának a Simicska Lajos birodalmát” c. nemzeti festményre, melyet hungarikummá szentelése során magam kísértem összmagyar tilinkószómmal…
Mindazonáltal azt se gondolnánk, hogy ezzel véget is ért volna ez a public relations operáció, épp ellenkezőleg. A népszavazáson, mint tudjuk, arról fog dönteni a nép, hogy az Európai Unió előírhasson-e valamit, vagy ne írhasson elő valamit Magyarország számára. Minthogy az Európai Tanácsban megszülető döntésekre nézve – és a menekülti státuszt kapó vándorok elosztásáról szóló döntések épp ott, a 28 tagállam közös döntéshozatali fórumán születnek meg – a népszavazás végeredményének, érvényességének vagy érvénytelenségének semmilyen joghatása nincsen, jogi értelemben a magyar kormány a népszavazás végeredményét kiteheti magának az ablakba. De hiba lenne azt gondolnunk, hogy ettől még a népszavazásnak ne lenne funkciója az Orbán-univerzumban.
A következő dolgok fognak ugyanis történni.
A Tanács minden tagállamra nézve kötelező döntést hoz arról, hogy a menekülteket a tagországok mindegyike között kell szétosztani. Magyarország a Tanácsban ennek ellene fog szavazni, és közben a népszavazást fogja lobogtatni, de nem fogja tudni a döntés elfogadását megakadályozni. A Magyarországot a Tanácsban képviselő Orbán Viktor ekkor azt fogja mondani, hogy ő ezt a döntést nem hajtja végre. Eközben a népszavazást fogja lobogtatni és lobogtatni és lobogtatni.
Az unió ilyen esetekre idén tavasszal a következő ellenintézkedést helyezte kilátásba. A menekülteket be nem fogadó ország fizessen annak az országnak, amelyik ezeket a be nem fogadott menekülteket a saját adagján felül befogadja. Frans Timmermans, az Európai Bizottság holland elnöke személyenként majd’ 80 millió forintnyi euróról beszélt. Ez már kevés menekült esetén is irdatlan összeg lenne. Ezer be nem fogadott menekültenként cirka 80 milliárd forint. Arról, hogy ezt az összeget a renitens tagállamnak kéne-e átutalnia a másik, stréber tagállamnak, nincs még érvényes elképzelés, de a nyomoronc Brüsszel azt is kitalálhatja, hogy a pénzt majd ő adja postára s. k. – például a Magyarországnak járó uniós alapok terhére.
A kérdés tehát úgy is felvetődhet majd, hogy Magyarország elutasítja a menekültkvótát, mire Brüsszel elveszi a pénzét. Mi legyen ekkor?
Orbán nem fog kilépni az unióból, amíg ő maga személyesen és az ország pénzt kap tőle. Abban az első pillanatban, amikor már nem kap sem ő, sem Magyarország, minden érve a távozás mellett szól majd. (Paradox módon a most az uniós tagság mellett érvelők is egy csapásra a szövetségeseivé, legalább hallgatólagos és utólagos szövetségeseivé válnak, hiszen az uniós tagságunk magyarországi támogatói első helyen – és sokszor az utolsón is – az uniós fejlesztési forrásokat emlegetik. Ha e forrásoktól elesünk, minden addigi mondásuk Orbán malmára hajtja majd a vizet.) Ha eljön a pillanat, erről kell majd meggyőzni úgy tíz-tizenöt százaléknyi ingadozó, most még inkább a maradás mellett állást foglaló szavazót. Az ő puhításukat kezdte meg a múlt héten Lázár, Kovács és Kövér.
