Még csak nem is a futtatóiról, bár őket aligha lehet kikerülni, ez a cikk akkor is Magyarországról, a hazánkról szól, amit magyar emberek levittek zuschlagba, levittek a sárga földig, mert ott már biztosan nem tud védekezni. Nem Zuschlag Jánost teperték le a parlamenti liftben, hanem a magyarokat: nemzeti csúfságunk kitervelői és végrehajtói. S a magyarok ezt voltaképpen zokszó nélkül tűrték, ma is úgy tesznek, mint akiknek tetszik.
Hogy Zuschlag János egy disznó, attól még nem kellene különösebben kétségbeesni. Azt is túlélnénk valahogy, hogy Simon Gábor a Bissau-guineai útlevelével együtt egy cégéres gazember, még egy létező párt is túlélné valahogy, ha a nevezett történetesen az alelnöke lenne, s tényleg lopna, mint egy koszos szarka - az MSZP nem különösebben látszik Simont és Zuschlagot túlélni, de mondja valaki nyugodt lelkiismerettel, hogy az MSZP létező pártként viselkedett volna az elmúlt időszakban. Nem, mondjuk csak ki: halva érkezett ebbe a két rohadt nagy pofonba, ami éppenséggel attól lett ilyen rohadt nagy, fel sem emelték a kezüket kivédeni. Hogy mivel voltak elfoglalva, rejtély. Látták, hogy Mesterházy Attila hogyan reagált, amikor a HírTv-s és az ATV-s riporter az orrára húzta Simont egy kampányrendezvény előtt? ' is bemosott magának néhányat, azt hitte, ha a tévések azt csinálják, neki is az kell, megpróbálta utánozni őket.
Ezzel együtt nem az MSZP okozza Magyarország fő baját, ezek az ügyek ugyanis magukban hordozzák büntetésüket, ja, Zuschlag ezt csinálta, x levonás a szavazófülkében, Simon amazt, x+n levonás ugyanott, oszt jónapot, ha túl nagy végül a veszteség, beledöglesz, és kész, jön más. Az MSZP most fizetni fog, fizetnek a szövetségesei, fizet az ország is, senki nem érdemtelenül. Nem mondhatjuk többet azt, hogy mi nem ezt érdemeljük.
Azért nem mondhatjuk, mert megengedtük, hogy így legyen. Hogy Wass Albert számítson a jó írónak, hogy Zuschlag János és Simon Gábor tettei számítsanak a választási kampányban döntő témának. Négyévente, amikor arról kellene döntenünk, merre haladjon ez az ország, mit kéne tán máshogy csinálnunk ahhoz, hogy jobban, európai emberhez méltóan éljünk. Mit kéne farigcsálnunk egészségügyünkön, oktatásunkon, iparunkon, kereskedelmünkön, a jó anyánk kínján, akkor mi azon tipródunk, hogy ki akart ráugrani a liftben egy kezdő szélhámosra. Vagy ki nem. Ez szégyen. De nem volt mindig így még ebben az egyre elfuseráltabbnak tűnő rendszerváltás utáni ámokfutásban sem, mindenki emlékszik még olyanra, amikor a választás előtt okosabb-butább szakpolitikusok vitáztak egymással, hogy mit lenne helyesebb tennünk, aztán választottunk közülük. Most ilyesmiről szó sincs, s hogy nincsen, azt valakik csinálták, elérték. Nem mi csináltuk, nem mi akartuk, mondhatjuk, ha mint az ország lakosságára gondolunk magunkra, de a szégyen a mienk, tisztán és hiánytalanul. Okkal dörzsölik a tenyerüket az orbánviktorok, habonyárpádok, simicskalajosok, akik ezt így akarták.
Nem kell elszámolniuk azzal, hogy mit végeztek, nem kell elmagyarázniuk, hogy mit akarnak tenni a jövőben, mert a zsűri beéri annyival, hogy ki akarta a liftben megbaszni a majmot. Nyugi, meg fogjuk tudni, hisz azzal van tele a sajtó, hogy a Fidesznél még mi minden van betárazva a kampányra. Április 6-áig van még három hét, olyan mocskosak leszünk a végére, hogy nincs az a fertőtlenítő, amivel elviselhetővé tudjuk utána suvikszolni magunkat. De nem árt tudni: így kellünk, ilyennek.
