Ha elfogadják, a törvénymódosítás tovább ront a kulturális dolgozók amúgy sem vidám helyzetén. A fájdalomdíjként belengetett 6 százalékos béremelés (ami az érintettek jelentékeny részén a nem túl acélos alapbér miatt nem sokat segít) nem kompenzálja azt a viszonylagos munkahelyi védettséget, amit a közalkalmazotti státus biztosít – és amit a munka törvénykönyve (amelynek a hatálya alá kerülnének a jelenlegi közalkalmazottak is), hát, igen nagyvonalúan kezel. Továbbá a közalkalmazotti törvény szolid, ám kalkulálható anyagi előmenetelt garantál, és nyilván vannak szép számmal olyanok, akik a szakma szeretete mellett épp e kiszámíthatóság miatt választottak állami munkahelyet; akiknek e biztonságérzet fontosabb volt, mint az esetleg nagyobb fizetéssel kecsegtető, de nagyobb kockázattal is járó magánszféra.
A módosítás szerint persze a november 1-jétől érvényes új munkaszerződéssel egyetlen jelenlegi közalkalmazott sem járhat rosszabbul, sőt, a szerencsésebbek a jubileumi pénztől sem esnek el, hiszen az arra való jogosultságot, ha jól értjük, még 5 évig elismernék. Aki tehát mondjuk 37 éve dolgozik a közért, megkapná a 40 éves szolgálatáért járó, 5 havi illetményének megfelelő összeget. Továbbá eddigi munkahelyi érdekvédő szervezeteik is megmaradhatnak, természetesen más néven (üzemi tanács) és más státusban (hiszen már nem a közalkalmazotti törvény, hanem az Mt. alapján működnének).
Mindent egybevetve nem egészen világos, mi végre e sietség. Tegyük föl, hogy azért, mert a kormány az állami alkalmazottak bérének jelentős átrendezésére készül, például többet adna az ugyancsak közalkalmazott orvosainak. Csakhogy a könyvtárosok, muzeológusok stb. továbbra is állami (vagy önkormányzati) fenntartású intézmények alkalmazottai lennének, tehát illetményüket változatlanul a központi költségvetés állja – vagyis e lépéssel biztosan nem spórolnak sokat. Akkor azért kell átsorolni őket, mert így még kiszolgáltatottabbak lesznek az államnak? (Hiszen a korábbi törvényi védettség megszűnne.) És kétszer is meggondolnák, bírálják-e mondjuk a kulturális intézmények átgondolatlan átszervezését, a NER emlékezetpolitikájának tarthatatlanságát, vagy levéltári, könyvtári, múzeumi gyűjtemények – a nemzet emlékezetének – átjátszását illetéktelen kezekbe? Lehet, hogy ez a megfontolás is közrejátszott a módosításban, ugyanakkor Orbánnak az állam fölötti kontrollja már most is oly nagy, és ettől nem függetlenül a közszolgák kiállása a példaként sorolt ügyekben (is) oly ritka volt, hogy csak ezek miatt nem lenne szükség ilyen horderejű változtatásra.
Úgy tűnik, ebből a módosításból ugyanúgy az esetlegesség, a kaotikus összevisszaság köszön vissza, mint a legtöbb hasonló módon hozott NER-jogszabályból. Mint a gránitszilárdságú Alaptörvényből, amelyet elfogadása óta ki tudja, hányszor módosítottak már. Valami megképződött Orbán agyában – talán az, hogy az ő munkaalapú társadalmában egyetlen munkahelynek sem jár semmiféle védettség, elvégre közmunkára bárki elmehet, ezért a közalkalmazotti státus mint olyan, megszüntetendő –, alattvalói pedig ehhez próbáltak valamiféle jogi környezetet fabrikálni. A végeredmény alapján egyre nehezebb feladat fogalmi keretek közé szorítani a zabolátlan főnöki gondolatkísérleteket.
