Nincs ebben újdonság, az iskolák államosítása óta olyan biztonsággal jelezhetjük előre a nyári igazgatói botrányokat, mint azt is, hogy szeptember elején meg a tankönyvekkel lesz valami gebasz. Az Abcúg csinos összeállítása szerint az idei szerencsés befutók között találjuk Gondáné Pál Ildikót (férje önkormányzati képviselő Algyőn, a Fidesz–KDNP színeiben), Kondorné Sztojka Ágnest (ő maga fideszes önkormányzati képviselő Kazincbarcikán) és T. Zuggó Tündét (ő Ferencváros fideszes alpolgármesterének adott eddig tanácsokat). Az országos sajtó is felkapta a veronai busztragédiában érintett Szinyei Merse Pál Gimnázium igazgatójának, Tóth Gábornak a történetét, akivel e-mailben közölték, hogy a továbbiakban nem számítanak a munkájára. Ezt a döntést Balog Zoltán emberi erőforrásainkért felelős miniszter utóbb, „a tragédiát követő speciális helyzetre tekintettel” felülbírálta.
Ezek a hírek az oktatás állapota mellett az ország irányításáról is sokat elárulnak. Teljes abszurditás már maga a koncepció is: józan ésszel senki sem gondolhatja, hogy az oktatásért felelős államtitkár egy személyben szakmailag megalapozott döntést tud hozni az ország több ezer iskolájának vezetőjéről. Szakmai döntésre nincs is szükség, a minisztériumnak nem kell megindokolnia, ha nem fogadja el a tantestület, a szülők, a diákönkormányzat vagy akár a helyi önkormányzat választottját. Aztán jön Balog Zoltán, és a PR-katasztrófát észlelve megint csak önkényesen, indoklás nélkül mond ellent saját államtitkárának. Örüljetek, gyerekek, még egy évig helyén marad a diri!
Abszurdnak tetszik a nagy igyekezet azért is, mert a központosítás óta az igazgatóknak tényleges hatalmuk nincsen, tanerők felvételéről, elbocsátásáról nem döntenek, a pedagógusok fizetéséhez hozzá sem szagolnak. Erőforrás és autonómia híján saját oktatási víziójuk megvalósítására sem igen nyílik lehetőségük. A legtöbb, amit tehetnek, az a kármentés. A jó igazgató ma az, aki eléri, hogy iskolájában a kormány retrográd oktatáspolitikája a lehető legkevésbé éreztesse hatását, és törekszik a normalitás, az élhető környezet valamiféle minimumának fenntartására.
Bár az igazgató hatalmát elvették, tekintélye, méltósága még van a tantestület, a diákok és a helyi közvélemény előtt, így ezt a feladatot meglepő sikerrel abszolválhatja. Ha egy igazgató emel szót a kormány oktatáspolitikája ellen, annak súlya van. Nem véletlen, hogy a tavaly megerősödött tanármozgalom legismertebb alakja igazgató volt, mint ahogy az sem, hogy a kormány a tiltakozást kirobbantó gimnázium vezetőjének megkörnyékezésével kívánta tompítani az ellenállást. És persze az sem véletlen, hogy most egyenként nyúlnak a renitens intézményvezetők után, a makói József Attila Gimnáziumot 22 évig vezető Rója Istvánt például személyesen Lázár János vonta kérdőre.
Nem nehéz belátni, hogy egy szeretett igazgató eltávolítása a lepusztult infrastruktúránál vagy a silány tankönyveknél is drámaibban rombolja az iskolai hangulatot. Az elkedvetlenedés, a morál hanyatlása pedig gyorsabban érezteti hatását a teljesítményekben, mint a hazafias tanterv vagy a kötelező önértékelés. Hogy a Fideszben erre a hatalom megtartásáért szükséges áldozatként vagy kifejezett célként tekintenek, az nem változtat a szomorú végeredményen.
