Bulgáriában hétfőn lepuffantottak egy futballedzőt. Õ az első futballedző, akit az uniós Bulgáriában puffantottak le. Az elődjét két éve lőtték le, midőn saját szállodájában kávézott. Akkor Bulgária még a csatlakozásra várt, és úgy festett, hogy addig fog várni, míg ki nem nő a szakálla; amíg kitaposott futballcipőjével rá nem tapos hosszú, ősz szakállára a várakozásban megaggult Bulgária. Ez hál' istennek másképp alakult, viszont valami továbbra is eszi az edzőket a Lokomotív Plovdivnál. Teljesen, kevésbé, vagy egyáltalán nem bolgár megfigyelők egyöntetű véleménye szerint ez a valami a szervezett bűnözés, melynek a bolgár futball mintegy a leágazása lenne. Szempontunkból ez a szomorú hétfői eset csak annyiban fontos, amennyiben Bulgária uniós befogadásának az egyik fő oka épp az volt, hogy tagként kormányai majd eredményesebben küzdenek a szervezett bűnözéssel. No, ez eddig nem nagyon jött be.
Felidézhetnénk Románia esetét is, de nem idézzük fel, mert egy kitűnő cikk szól róla pár oldallal odébb. Vagy itt van Lengyelország, ahol az Alkotmánybíróság ugyan most megfütyülte az előző rezsimmel kapcsolatban álló közszereplők száműzését a közéletből, de ha véletlenül nem teszi, és érvényesül L. Kaczynski államelnök és J. Kaczynski miniszterelnök akarata, úgy a lengyelországi demokrácia építményéből pár hónap leforgása alatt nem marad, csak egy nagy kupac sitt, mely fölött a katolikus fundamentalista Radio Maryja zsolozsmája lengedez.
Most őszintén - érdemes volt? Mármint a gazdag és relatíve nyugodt régi tagországoknak beengedni ezt a sok lekozmált ételmaradékot? Ez a kérdés sokaknak a fejében megfordulhat odaát. Az Eurobarometer közvélemény-kutatása szerint az uniós polgárok kevesebb mint a fele támogatja a további bővítést, s bár ez a tartózkodás Törökországnak szól, nyilván nem független az előző két kör tapasztalataitól sem. Még nyugtalanítóbb, hogy ezt a nyomorult 46 százalékot is csak úgy sikerült kiizzadni, hogy az új tagországok nagy százalékban állnak a bővítés mellett - a legerősebb, leggazdagabb államok meg jobbára ugyanilyen mértékben ellene.
Pedig piszkosul érdemes volt. Képzeljük el ezeket az országokat az EU nélkül! Huhh!!! Salazar Portugáliájának lájtosított változatát az Oderától jobbra, vagy a 2001-es Buenos Airest a Duna partján; elvégre a magyar kormányt is Brüsszel állította meg tavaly nyáron, midőn az ruganyos léptekkel haladt az államcsőd felé. (Biztos magától is megállt volna, de a tény mégiscsak az, hogy Brüsszel állította meg.) Ugye, hogy huhh? Persze, ezek nehezen megfogható érvek, ha a t. közvélemény megfogná a gombunkat az utcán, és elkezdene faggatni, hogy nagyokosok, mire jó ez az egész, mi is csak azt tudnánk felelni, hogy az unió azért van, hogy az legyen, ami van, és ne az, ami nincs (de esetleg lenne). Elvégre azt is nehéz értelmesnek tűnő tekintettel előadni, hogy az unió azért lett (van), hogy ne legyen többet háború Európában - miközben Európában nemhogy nincs háború, de lassan elenyész az utolsó emléke is.
De az sem lenne jó, ha ezt senki nem mondogatná. Ha a deskriptívnek maszkírozott euroszkepticizmus - jaj, nincs közös külpolitika, juj, közös védelmi politika sincs, ez sincs, az sem megy - meg a nemzetállami bezárkózás válna az uralkodó eszmeáramlattá. Az unió kezd közel sodródni ahhoz, hogy története legszörnyűbb, nem is túl jóhiszemű tévelygését kövesse el, és Törökországot végleg eltolja a háztól. Nem, Törökország nem egy demokratikus mintaállam - de csak egy matyóhímzést mutassanak a környéken! És Törökországgal ugyanaz történne az EU-n kívül, mint ami a mi országainkkal történt volna: a féldemokratikus, gyenge parlamenti rezsim lassú lecsúszása a vallási színezetű, erősen nacionalista, bezárkózó féldiktatúrába. Meg a szegénységbe. E romlás előjelei már jól láthatók; következményei pedig beláthatatlanok lennének, s jobbára épp Európa fejére hullanának vissza. Csekély vigasz, hogy meg is érdemelné.
