Emlékeztetőül: a Fővárosi Közgyűlés választási szabályainak átírása nemhogy együttműködésre kényszeríti azt a három ellenzéki pártot, amelyik most le akarja váltani a Fideszt (a fideszes főpolgármestert, a fideszes kerületi polgármestereket, kerületi képviselőket és a Fővárosi Közgyűlés fideszes többségét), de nagyjából egyetlen módot hagy erre az együttműködésre. A választáson induló pártoknak legalább 12 polgármesterjelöltet kell állítani ahhoz, hogy listájuk lehessen (a közgyűlés 33 helyéből 9-re ezekről a kompenzációs listákról jut be képviselő): az elemi matematika követeli meg tehát azt, hogy 7 kerületben mind a hárman, egymással szemben induljanak el, a maradék 16 kerületben pedig 6-5-5 arányban osztozva kerületenként a háromból egy állítson polgármesterjelöltet, aki mögé a másik kettő is feltakar. Más kombináció nem lehetséges: hacsak nem akar két párt a háromból a harmadik rovására megegyezni, vagy az egyik párt nem gondolja úgy, hogy szarik az egészre, mindenhol elindul, nyer mondjuk három polgármesterséget meg még egy közgyűlési helyet a listán, és bár a Fidesz tarol, de legalább a másik két ellenzéki párt végképp feldobja a pacskert, és ő lesz az egyetlen ellenzéki párt. Nem nagy párt, kis párt, és nem kormánypárt, hanem ellenzéki párt, de legalább párt! És örök időkig! (Hogy félreértés ne essék, az MSZP-re gondoltunk itt hipotetice.)
E ponton mégis kénytelenek vagyunk bizonyos értelemben méltatni a három tárgyaló fél teljesítményét. Az átfogó megállapodásnak ugyanis ki kell terjednie nemcsak a kerületi polgármesterjelöltek pártleosztására és személyére, de a kerületi képviselőjelöltekére is: vagyis ezerféle ambíciót, helyi körülményt, esélyt, választói rokonszenvet, személyes vonzódást és régi ellenszenvet, helyi pártérdeket kellett figyelembe venni és kiegyensúlyozni. (Hisz épp ez az ördögi az önkormányzati választási törvényben is: a szabályok úgy ugrasztják egymásnak az ellenzék pártjait, hogy közben csak együtt juthatnak valamire.) Ez, úgy tűnik, sikerült. Lehet, az tett jót az ügymenetnek, hogy nem Mesterházy A., Gyurcsány F. és Bajnai G. próbálták egymást (illetőleg hagyták magukat) átrázni, lenyomni, kompromittálni, egy kanál vízben megfojtani, hanem Kunhalmi Á., Karácsony G., Szigetvári V. és Molnár Cs. játszották le ezt a meccset. A kerületi polgármesterjelöltekről rosszat nem írunk, mert nem tudunk. Visszahozza a DK Hajdú Lászlót a XV. kerületben, akit a nyerő állásból 2010-ben épp valami belszoci bosszú piszkált ki – jó. Újra futhat a Ferencvárosban az Együtt színeiben Gegesy Ferenc, aki ugyancsak nyerhetett volna függetlenként négy éve, ha a szocpárt nem indít ellene jelöltet – hajrá! Az pedig, hogy Molnár Gyulát a XI. kerületben be merte húzni az MSZP, rokonszenvesen brahis dolog: őt felettébb gyanús módon, egy később jogerősen is megdőlt hivatali visszaéléses váddal vette ki négy éve a versenyből az ügyészség.
És a közös főpolgármester-jelöltnek is legalább két előnyös tulajdonságát meg tudjuk jelölni. Az egyik, hogy van, a másik pedig, hogy sem Horváth Csabának, sem Balázsovits Lajosnak, sem Magyar Györgynek nem hívják. Falus Ferenc további erénye lehet fess, fiatalos megjelenése és rendezett ősz hajviselete. Amúgy nagy figyelmet érdemlő mozzanatra sem kórház-igazgatói, sem közszolgai munkásságából nem emlékszünk, és nem azért, mert gyenge a memóriánk. (Ez persze nem fogja zavarni a kormánypárti sajtót abban, hogy különféle régi, ám már eredeti felbukkanásukkor is odakozmált rágalmakkal vegye majd célba a következő hetekben. Már most szólunk: fel lesz tárva érintettsége az Omninvest-botrányban, a Diagon-ügyben, a H1N1-oltás ügyében, és be lesz bizonyítva, hogy világéletében a komcsi maffiában volt kis fogaskerék, a Gyurcsány–Apró Piroska–Bajnai–zsidók tengely pörgette. Legfeljebb a választási kampány után majd közöl pár helyreigazítást a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap és a Heti Válasz.) Városvezetői filozófiájáról nem tudunk véleményt formálni, idevágó gondolataival nyilván a közeljövőben ismerteti majd meg a közvéleményt, várjuk a Tarlós István-i credo kritikáját. (Ez utóbbit a következő Lao-ce-idézettel foglalhatjuk össze: „A fővárosnak pont az a jó, és nem más, amit Orbán Viktor gondol, hogy jó a fővárosnak, vagy legalábbis nem gondolja róla, hogy az nem jó a fővárosnak.”) Falus személyét illetően annyit mindenesetre már most leszögezhetünk, hogy egészen addig, amíg meg nem lesz egyszer az igazi, ő az ellenzék főpolgármester-jelöltje.
Amúgy meg abban az elég valószínűtlen esetben, ha a pálya széléről, félig civilként, pénz nélkül, a fideszes médiabirodalom ellenében megverné Tarlóst: a parlamenti kétharmad már másnap, egy tollvonással vonja el a budapesti főpolgármester maradék, kevéske tényleges hatalmát is. Ha netán a közgyűlésben az ellenzék kerül többségbe (ehhez 12-14 kerületben kéne megverni a fideszes jelöltet – ez is science fiction), akkor a kétharmad a közgyűlést miskárolja ki, és Budapestet a kormány közvetlen irányítása alá helyezi. Innen nézve akár tök mindegy is lehetne ez az egész. De ezzel együtt sem az. Orbán rendszere magától nem fog beroskadni – ha meg is roggyan a saját súlya alatt, bedönteni csak az ellenzék fogja tudni. A kínálatban most ezek hárman vannak. A civilek, a politikán kívüliek, az új, romlatlan felmentő erők késnek valahol.
A mostani, nagyjából paritásos alapon tető alá hozott megállapodásnak az alternatívája az ellenzék visszavonhatatlan, végleges és mind a három pártot sújtó elenyészése, a hármas öngyilkosság lett volna. Ennek a belátása nem egy nagy vasziszdasz: de legalább ennyi megtörtént.
