Ez a jó tanács akkor hangzott el, amikor már tudott volt, hogy Orbán pajtása, Gruevszki, bár többséget szerzett a tavaly decemberi választáson, koalíciós partner híján nem tud kormányt alakítani Szkopjéban. Tudna ellenben kormányt alakítani a szocdemek és az albán pártok szövetsége, de azt Gruevszki nem engedi, részben oly módon, hogy hű szövetségese, az államelnök Ivanov nem ad kormányalakítási megbízást a szocdem Zaevnek (nem mellesleg teljességgel alkotmányellenesen), részben pedig úgy, hogy utcai tüntetéseken, s az albánellenes indulatok felkorbácsolásával valami szerény polgárháború-féleséget, egy kis polcsi-hábcsit klopfol ki a Balkán legbelső udvarában.
Ez, mármint Gruevszki máltai reklamírozása nem sokkal azelőtt történt, hogy április 27-én éjjel Gruevszki a szkopjei parlamentbe behatoló martalócaival nemes egyszerűséggel megverette Zaevet (meg a miheztartás végett pár albán cimboráját). Orbán tehát nemcsak arra biztatta az európai döntéshozókat – Brüsszelt!!! –, hogy ne fogadják el egy független ország egyébként megkérdőjelezhetetlen legitimitású választási eredményét, de arra is, hogy egy puccsista polgárháborús uszítót vegyenek a szárnyaik alá. Mindezt, még egyszer, a stabilitás nevében. Naná, majd rég elhalt öreganyánk nevében.
Ámde és jebiga – nem hallgattak Orbánra a néppárti fószerek. És mi történik erre? A múlt héten odamegy, mármint Szkopjéba, egy amerikai helyettes külügyér, és úgyszólván percek alatt meggyőzi Ivanovot arról, hogy csak meg kéne bízni Zaevet a kormányalakítással. Az amerikai kormánynak, úgy tűnik, más elképzelései vannak a Balkán stabilitásáról, mint Orbánnak, és ezekbe nem fér bele az, hogy a macedón–albán etnikai ellentétek felbuzgásával az albán–szerb államközi konfliktus is kiéleződjön, s így megrendüljön a független Koszovó státusa. (Elvégre Koszovó még mindig az Egyesült Államok legmegbízhatóbb szövetségese a térségben, s biztonságpolitikai fontosságát csak növeli Törökország megingása, meg Bulgária fékezhetetlen vonzódása Moszkva felé.) Az amerikai kormány egyébként ugyanazt a hivatalnokot küldte Gruevszkit észhez téríteni, mint aki pár héttel ezelőtt a magyar kormányt próbálta jobb belátásra bírni a CEU ügyében. Hogy mit mondott Hoyt Yee Gruevszkinek, nem tudjuk, de erős érvei lehettek.
A Balkán magyar nemtője mindazonáltal nem ismer elveszett ügyet. Orbán a múlt hét végén Szlovéniában bukkant fel, s beszédet mondott az ellenzéki Szlovén Demokrata Párt, a jó nevű SDS kongresszusán. Ezt a pártot Janez Jansa, a posztjugoszláv politika veteránja és kétszeres volt miniszterelnök vezeti, akinek érdemei a szlovén függetlenség kivívásában számosak, viszont annak az elmesélése, hogy hogyan lett a klerikális sovinizmus exponense, a legsötétebb politikai összeesküvés-elméletek forgalmazója, s úgy általában a szlovén politika rossz szelleme, valamint többszörösen elítélt főszereplője egy csúnya vesztegetési ügynek, akit csak a szlovén alkotmánybíróság mentett meg a börtöntől, meghaladná jelen hozzászólásunk kereteit. Az viszont figyelemre méltó, hogy míg Orbán a pártkongresszuson az unió és a menekültek ellen tüzelte szlovén barátait, addig Habony Árpád különféle médiacégeken keresztül bevásárolta magát az SDS pártsajtójába, a többi közt egy tévécsatornába; a 800 ezer eurós, azaz alsó hangon is 250 millió forintos tőkeinjekció végső eredetforrása nemigen lehet más, mint a magyar adófizetők pénze. Szlovéniában egyébként 2018-ban lesznek választások – az SDS harcban áll a győzelemért, s könnyen lehet, hogy épp ez a kis löket kell majd a sikerhez.
A magyar kormány az elmúlt bő két és fél évtizedben józan és helyes, nyugati szövetségeseink elveivel összhangban álló politikát vitt a Balkánon. Helyes volt, hogy annak idején támogattuk a születő horvát és szlovén államot, helyes volt, hogy részt vettünk különféle békefenntartó missziókban, s hogy annak idején kiálltunk az egységes Bosznia, majd a boszniai katonai beavatkozás mellett. Helyes volt az is, hogy Milošević idején a magyar kormány sokrétű segítséget nyújtott a szerbiai demokratikus ellenzéknek. A jó oldalon álltunk akkor is, amikor a szövetség friss tagjaként, 1999 tavaszán részt vettünk a Jugoszlávia elleni NATO-akcióban, hisz a bombázások minden kétséget kizáróan népirtást akadályoztak meg – ez utóbbi volt egyébként az első Orbán-kormány első nagy külpolitikai próbatétele. Helyes volt, hogy az elsők között ismertük el Koszovó függetlenségét.
E két minapi eset, a macedón és a szlovén után viszont nehéz attól a benyomástól szabadulni, hogy valami megváltozott. A miniszterelnök és barátai afféle franchise-rendszerben forgalmazzák mérgezett politikai terméküket, s ennek a jól átgondolt operációnak – az elképzelhető anyagiakon túl – a politikai haszna is csábító lehet. A nacionalista bajkeverés promotálása nemcsak új barátokat szerez a mi egyre magányosabb bajnokunknak, de az unió további lerohasztásához is hozzáteheti a magáét.
