Mi lesz most a négerekkel?

A szerk.

Kovácsy Tibor (1951–2015)

Nem mondhatjuk el, hogy mennyire fáj. Nem mondhatjuk, hogy velünk volt. Nem mondhatjuk, hogy mennyire hiányzik nekünk. Nem sorolhatjuk fel, hogy mi mindent tanultunk tőle. Nem jöhetünk azzal, hogy ki mindenkin segített. Egy szót sem arról, hogy milyen volt mindennap egy térben lennünk vele. Még arról is hallgatnunk kell, hogy valaha milyen volt belehasítani vele az éjszakába…

Most nem beszélhetünk magunkról.

Kovácsy Tibor halálát nem kezelhetjük az „ő és mi” viszonyrendszerében, bármennyire is fáj. Úgysem tudnánk elmondani.

Most az a kérdés, hogy mi lesz a négerekkel?

Mi lesz a világ négereivel? Azokkal, akiket négerként kezel a világ.

A Kovácsy ugyanis olyan egyedülálló dolgot művelt a magyar sajtóban, benne az egész keserves honi sajtótörténetben, amit senki más. Aminek fényében nem is látszik a mostani összes fájdalmunk. S az is csak halványan jelenik meg a képen, hogy amúgy a Kovácsy egy fantasztikus all round újságíró volt, négy-öt nyelven interjúzott, érzékeny műkritikát művelt, és kitűnően értelmezett társadalmi szituációkat. Az is csak másodlagos, hogy olvasószerkesztőként mit produkált.

De volt neki hetente egy oldala a mi újságunkban, ahol a világ hátsó udvarának a viselt dolgait tárgyalta. Eldugott, csak mínuszos hírekben forgolódó országocskák hányattatásairól írt. Hétről hétre felmutatván a sorsüldözöttek bánatát, reménykedését. Afrika, Ázsia, Dél-Amerika látszólag távoli, de mégis oly közeli létharcáról tudósított, s annyira ismerős volt minden szava. Mindig az elesettek történetét írta, azokból meg jól állunk magunk is. Az embert magát írta, csak onnan kerítette elő a maga emberét, a mi emberünket, ahova a hétköznapok hajszájában már nem esik a tekintetünk. Ő vette a fáradságot.

Ki fogja utánacsinálni? Akár közülünk, akár akárhonnan?

Ehhez képest az, hogy mi most árnyéka vagyunk önmagunknak, tényleg semmi.

Neked ajánljuk