Juraj Migas, Szlovákia magyarországi nagykövete erősen elcsodálkozott, amikor berendelték a Külügyminisztériumba; mit vegzálják minden piszlicsáré dologgal. A pozsonyi külügy az eset kapcsán közölte, hogy a maestro afelől tájékozódott magyar partnerénél, hogy "vajon a magyar kormánynak és a magyar politikai élet más képviselőinek reagálása nem a háború utáni európai rendezést megkérdőjelező célokat követ-e?" Bár lehet, hogy a "nem-e" fordulatot használta. Most mondjuk erre azt, hogy a pofánk leszakad?
Nem mondjuk. Leginkább azért nem, mert mi - szemben nevezett követtel - nem csodálkozunk. E tekintetben: úgyszólván semmin.
Legkevésbé azon, hogy a szlovák parlament múlt pénteken elfogadott egy törvényt, amely megerősíti az emlékezetes (és minimum a rendszerváltás óta ezerfelől vitatott és védett) Benes-dekrétumokat, miszerint azok szentek és érinthetetlenek. Nota bene, ugyanerre a szuszra a dokumentum elítéli a kollektív bűnösség elvét is - amitől persze felületes szemlélő hajlamos lehet a kabarétréfák kategóriájába sorolni a leiratot.
Ám nem tréfadolog ez mégsem. De nem is meglepő, csak szét kell nézni egy kicsit "északi szomszédunk" háza táján (és persze a mienkén). Az igazán izgalmas és történelmi levegőt (mindközönségesen: áporodottságot) árasztó elmúlt héten a szlovák parlament különösen szorgos volt, például második olvasatba utalta a törvényt, amely Andrej Hlinkát a nemzet atyjává avatná. Robert Fico és Ján Kubis külügyminiszter eközben emléktáblát avattak a külügyminisztériumban Vladimír Clementisnek, a kormány pedig úgy döntött, beszed a bankoktól és biztosítóktól néhány újabb milliárdocskát. Hogy ki volt e két érdemdús férfiú, könnyen kideríthető (Hlinka egy klerikálnáci, Clementis nacionálbolsevik; az előbbi meghalt, mielőtt háborús bűnösként elítélhették volna, utóbbit kinyírták az eszmetársai), de egyáltalán nem érdekes. Mit vártunk?
Helyi elemzők szerint Szlovákiában már a kályhánál két szempont mentén szerveződtek a pártok, úgymint: nemzeti és zsákmányszerzési alapon (beleértve az MKP-t is). Ezzel megbonthatatlan összefüggésben a legutóbbi választásokon egy nettó és egy light fasiszta párt (a Slotáé és a Meciaré) is kormányra került. Mit vártunk tőlük? A magunk részéről épp ilyeneket. Alighanem Fico miniszterelnök is. Hiszen most majd lesz szolid nemzetközi és hangos magyar hörgés, utcára megy a Magyarok Világszövetsége (a nacionalisták mindig jól elvannak a nacionalistákkal), számosan felszólalnak Brüsszelben és más fővárosokban, megyeszékhelyeken.
Mindeközben Fico kormánya, mintegy e hangzavar jótékony fedezékében vidáman folytatja az előző kormány reformjainak lendületes felszámolását, a fentiek szellemében megfogalmazott retorikai kísérettel: fizessenek a bankárok, biztosítósok, a rohadt kapitalisták. Ha ehhez még hozzácsapjuk, hogy az adott társalgási mezőn (maguk közt) ott a magyar valami ugyanolyat jelent, mint itt a bankár, hát teljes lesz a kép. Teljes és roppant lehangoló. Nem hiszik, hogy nekünk is kinézhet valaha valami hasonló?
