Zúg március

Narancsvörösbe borul március 15-én a főváros

  • narancs.hu
  • 2012. január 19.

A szerk.

Mert az egész Magyarországot nem lehet lefoglalni, nemhogy hetekre vagy évekre, de még egy percre sem. Oda kell menni, ahova lehet, ott kell sokkal többen lenni, mint a kivezényelt ünneplők, de legfőként ott kell sokkal jobbakat mondani, mint a betoji ünnepi szónokok.

A kormány és a fővárosi önkormányzat területfoglalási engedélyt kért és kapott a március 15-i ünnepségek idején gyakorlatilag az egész – szélesen értelmezett – belváros területére. S nemcsak az adott napra, hanem az egész hétre. De nemcsak az adott évre, hanem 2013-ra és 2014-re. Tényleg, a Hold nem kéne? Mondjuk örökre? Mindevvel párhuzamosan a jobboldali sajtó szájába adott magyarázat is megszületett, miszerint „ugye, milyen szép is lenne, ha végre egységesen, együtt és szeretetben, továbbá méltósággal lehetne ünnepelni”. Tegyük gyorsan hozzá, hogy megint, hiszen aki idősebb húszévesnél, az látott már ilyet, épp eleget. Na ja, akkor diktatúrában éltünk.


Ma nem élünk diktatúrában, bár vannak számos hasonlóságok. Csakhogy azok mélyebben gyökereznek, mint a felvett társadalmi formák. Legbelül, de mégsem takarja el sem zászló, sem kokárda, sem teli torokból harsogott kincstári "Talpra magyar". Mert a félelmet és a rossz lelkiismeretet a polgár tán ideig-óráig tudja leplezni, míg lebukik, de a hatalom egy percig sem. Most sem történt más, nagyuraimék megrettenni méltóztattak a nemzeti ünnepeinken immár megszokottnak mondható 80-100 ezres tüntetésektől, cidrizni tetszettek minden egyes „Orbán, takarodj!” hallatán, de nem szorult beléjük annyi kurázsi, hogy kiálljanak a maguk igazáért, lévén abban maguk sem hisznek. Pusztán a hatalomban hisznek, hogy avval elérhető a saját békességük: „felköttetem a lordmajort, ha bosszant bármi nesz”. Egy fenét, a hatalom annak biztosít méltóságot, aki méltósággal gyakorolja.


Ugyanakkor az, hogy demokráciában élünk, nemcsak az azt oly sűrűn figyelmen kívül hagyni igyekvő Fidesz-kormányzatra vonatkozik, de azokra is, akiknek e demokrácia megkurtítására szövetkezők most útját próbálják állni abban, hogy kifejezésre juttassák a véleményüket, nota bene: méltósággal ünnepeljenek. Mert az egész Magyarországot nem lehet lefoglalni, nemhogy hetekre vagy évekre, de még egy percre sem. Oda kell menni, ahova lehet, ott kell sokkal többen lenni, mint a kivezényelt ünneplők, de legfőként ott kell sokkal jobbakat mondani, mint a betoji ünnepi szónokok. Ez nyilván több fáradságba kerül, mint eddig, de megéri, s távolról sem annyira veszélyes, mint a diktatúra idején volt.


Ezek nem gyűjtenek be senkit az ünnepnapra. A Fidesz és Orbán Viktor mögött ugyanis nem áll a nagy Szovjetunió, mint anno Kádárék mögött. A Fidesz és Orbán Viktor mögött nem áll senki, Európa épp most hozta hivatalosan is a tudomásukra, hogy mennyire undorodik tőlük, és lassan a szavazóik is odébbállnak. S aki egyedül van, fél. Akinek rossz a lelkiismerete, fél. S aki lefoglalná magának az összes teret az ünneplésre, az meg egyenesen összeszarta magát.
Találós, egyben többszörösen költői hát a kérdés: ha Petőfi Sándor és a többiek, akiket ilyenkor ünneplünk, ma élnének, hova mennének március tizenötödikén, a Milla adott esetben isten háta mögötti tüntetésére, vagy a számos központi ünnepség valamelyikére? Még szép, hogy hová! És nyugi, oda fog menni a magyar sajtó szabad fele is, oda megy a CNN, meg mindenki, arra figyel ugyanis a világ, aki érvényes dolgokat mond. A diktátorok és hasonmásaik pedig a szemétdombon végzik.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.