Aztán, ha mindenki szépen hazamegy, Ukrajna folytathatja a lebegést Kelet és Nyugat, az Európai Unió és Oroszország között, egészen a következő válságig, vagy ameddig az ukrán választók egyértelmű többsége a fő kérdést, hogy tudniillik merre tartson Ukrajna, valamilyen kézzelfogható módon el nem dönti. Mely kérdés kicsivel bonyolultabb, mint az tűnhet elsőre - avval együtt is, hogy igen, jöjjön Ukrajna is, még bőven beleférne az Unióba, mert rá is alkalmazható mindaz az okoskodás, amit egyéb, nyomorult sorsú kelet-európai országok esetében "a csatlakozási folyamat", majd a tagság jótét hatásairól elő szoktunk volt adni. A csatlakozási folyamat és a tagság (mint azt egyébként Magyarország szomorú esetéből leszűrhetjük, főleg az előbbi) sokat segít e szél-tépázta paraállamocskák talpra állásában, a jogállam és a demokratikus kapitalizmus megszilárdulásában, valamint a klozethasználat utáni kézmosás elterjedésében.
A csapda bonyolultságába az elmúlt másfél hónap történései jó bevezetőt kínálnak. Midőn kitűzetett az unió és Ukrajna társulási szerződésének aláírási dátuma - november végére -, a szilaj Putyin elnök, a maga szempontjából ugyancsak érthető módon, a múlt hónap elején egy sokáig titokban tartott találkozón ellenajánlattal élt Viktor Janukovics ukrán államfő felé. Ebben nemcsak az szerepelt, hogy milyen jótéteményekkel - segélyek, kölcsönök, kedvező energiaárak, vámunió - kecsegtetne a társulási szerződés alá nem írása, és az ellenkező irányú, tehát az Oroszország felé történő tájékozódás, hanem az is, hogy mi lenne, ha Ukrajna a rossz oldal felé indulna el. Illetve mi nem lenne. A gázcsap, Viktor, el lesz zárva, oszt' lehet menni vpizdu, melegedni.
Hogy ezt a tendert Janukovics elnök hogy képzelte intézni, hogy nem, balfasz volt-e, nem-e, s hogy az utolsó pillanatban előállt még egy szerény kéréssel az unió felé, miszerint adjanak az ő országának 2017-ig évi 20 milliárd eurót, mely az orosz barátság megszakadásából fakadó károkat kompenzálná, az egy dolog. A kupeckedés furcsállásán túl jegyezzük meg azt is, hogy a Janukovics-kormányzat bizonyos, az unió által forszírozott intézményi reformokat igenis bevezetett, s az uniós közeledést nem kamuból adta elő: az elnök kedves pajtásai, az ukrán oligarchák például kifejezetten fel vannak villanyozva a "gazdasági integráció" perspektívájától. A képhez hozzátartozik az is, hogy az unió se pontosan tudta, mit akarjon: Ukrajna valóságos csatlakozását senki az unióban komolyan nem gondolja; mely óvatosság ugyancsak érthető. Ukrajna nagyjából egy csődtömeg, a Janukovics mandátumának elején beharangozott gazdasági reformokból semmi nem lett, a 2009-ben megítélt IMF-hitelt épp emiatt félúton leállították. Húszmilliárd euró hűségpénzt senki nem akar fizetni Ukrajnának, és jó okkal (a nagy részét meglovasítanák). Viszont az sem elvárható, hogy az uniós társulási szerződés aláírása miatt Ukrajna pár hét alatt beleszédüljön a szakadékba: Ukrajnában általában kurva hideg van, különösen télen.
És mindevvel korántsem mondtunk el mindent arról, hogy miért nagyon rossz az a dilemma, amelynek foglya lett - Putyin elnökön kívül! - e játék összes szereplője, az ukrán kormány és az ukrán ellenzék, a tüntető ukránok, a nem tüntető ukránok és az unió is. A mostani választási helyzet - amit vagy Janukovics húzott magára, vagy amit Janukovicsra kényszerített az unió, Putyin elnök szíves közreműködésével - nem először állt elő, és nem is utoljára fog. Az ukrán politikai nemzet (az ukrán állampolgárok összessége) ugyanis nem egyfélét gondol országa geopolitikai jövőjéről, a térképen, illetve az európai államok közösségében elfoglalt helyéről; és nem csak azért gondol erről többfélét, mert másképpen vonja meg az egyik vagy a másik orientáció anyagi mérlegét. Az ország hovatartozása legalább annyira belső, mint amennyire külső kérdés, és belső alatt az identitást, az egyes állampolgár, az ötvenmilliónyi egyes ukrán állampolgár identitását, ezek összességét kell értsük. Anélkül, hogy a történelmi vagy az etnikai, nyelvi, kulturális meghatározottság felette homályos kérdésébe belemásznánk: a közvélemény-kutatások szerint az orosz-ukrán vámunió hívei többen vannak, mint az ellenzői; de az uniós közeledésnek is több a híve, mint az ellenzője. És bár csodálatos lenne, ha az ukrán politikai nemzet egyöntetű vagy majdnem egyöntetű többsége az uniós közeledés pártján állna az orosz orientációval szemben, de nem ott áll.
Márpedig kétfele tartozni egyszerre nemigen bír Ukrajna; pláne, ha nem hagyják. (Ej, Putyin elnök, Putyin elnök...) A képet csak látszólag egyszerűsíti, hogy Nyugat-Ukrajna - nagyjából - Európához tendálna, Kelet-Ukrajna meg inkább Oroszországhoz, de hasonló megosztottságot mutat a kor szerinti megoszlás is (és nyilván a fiatalabbak Európa-pártiak). Ukrajna fizikailag nem kettéosztható, legalábbis polgárháború nélkül nem. Az okosság abban lenne, ha ezeknek a megosztottságoknak egyszer a végére lehetne járni. Úgy, hogy addig se haljon bele ebbe a dilemmába senki, és a sok lavírozás után egyszer majd eldöntik.
Mindez kevésnek tűnhet, de nem az. A Kijevben demonstráló százezrek legalább annyira a korrupt, az ukrán gazdaságot közel nullára író, a jogot és a közjogot saját céljainak alárendelő Janukovics-kormányzat ellen, mint az unió mellett tüntetnek. Arra, hogy a parlamenten kívüli eszközökkel elmozdítsák az ország egyébként legitim vezetését, kevés esélyük van. Arra, hogy a mostani felhorgadás lendületét kihasználva a 2015-ben esedékes választásokon tegyék ezt meg, még sok lehet.
