A szerk.

Normális, konszolidált

A szerk.

Tegyük föl, hogy politikusként Orbán Viktor legalább egyszer már mondott igazat, mégpedig 2008-ban, amikor – a Wikileaksen nyilvánosságra hozott iratok szerint – arról beszélt az amerikai nagykövetségen, hogy hagyják figyelmen kívül azt, amit a kampányban mond.

Az amerikai beszámoló minden bizonnyal hiteles volt, hiszen Orbán immár miniszterelnökként mindezt megismételte 2011 szeptemberében egy sajtótájékoztatón: a külföldi diplomatáknak továbbra is azt javasolja, „egyetlen dologgal törődjenek, hogy a tettek beszélnek”.

Mindez arról jutott eszünkbe több mint tíz év múltán, hogy arra a riporteri kérdésre, mely szerint vitázna-e Magyar Péterrel a köztelevízióban, először ösztönösen visszakérdezett: „Miről?” Majd miután rendezte sorait, bővebben válaszolt: „Biztos majd lesz egyszer választás Magyarországon, és akkor majd vitázhatunk mindenféléről, de ebben a pillanatban normális, konszolidált politikai élet zajlik Magyarországon, mindenkivel szívesen beszélünk mindenről, aminek ott helye van.”

A hajdani kormányfői iránymutatás jegyé­ben ne tulajdonítsunk jelentőséget a szavaknak, hanem arra figyelmezzünk, amiről „a tettek beszélnek”.

„Normális, konszolidált politikai élet” helyett több mint egy évtizede zajlik a jogállami intézményrendszer puszta díszletté silányítása, a köztársaságot felszámoló hatalomkoncentráció, s mindaz, ami ebből szükségképpen következik minden területen. Nap mint nap a bőrünkön érezzük a rossz, dilettáns kormányzás miatti leépülést: az állami szolgáltatások folyamatos romlását, a magas inflációt, Magyarország presztízsének látványos zuhanását. A társadalom 1989 után ismét megtapasztalhatja az ellenvélemények negligálását, nem egyszer a nyílt fenyegetésekkel való elfojtását, a másként gondolkodók – legyenek politikusok, művészek, civil aktivisták vagy az állami munkahelyükön kritikusan megszólalók – ellehetetlenítését, vegzálását, a propagandasajtó felületein végrehajtott kinyírásukat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.