Aztán felkerekedtek a tisztelt egybegyűltek is, s együtt vonultak a lezárt belvároson át a Kossuth térre, ahol még nagyobb ceremónia kezdődött, mondhatni világi körülmények és külsőségek között, de azért az Isten nevének sűrű emlegetésével. Voltak zongoristák, híres énekesnő Chanelben, egy egész lánykar, s persze a huszárok – nekik sűrű napjaik voltak, előző héten a Giro d’Italia, most ez, nyilván alig győzték. De sűrű napjai voltak a miniszterelnöknek is, ahogy a szédült gruppie-ként áhítatos, illetve elégedett arculattal a nyomába szegődött kegyenc csoportnak is, beiktatásról jártak beiktatásra. Szombaton Novák, hétfőn Orbán… mondhatjuk, s ugyan folytathatjuk is a novákozást itt, de aligha kell rendkívüli politikai éleslátás ahhoz, hogy belássuk: Orbán Viktor két beiktatásáról volt valójában szó. Ahogy erről volt szó Áder János beiktatásán, pláne Schmitt Pálén, ahogy súrlódásmentesen ideilleszthető Mádl Ferenc neve is.
Magyarországnak Göncz Árpád óta nem volt önálló cselekedetekre képes államfője, Sólyom Lászlón kívül olyan sem, aki ezt valamennyire is ambicionálta volna, s hát Sólyom ebbéli köreiből is csak annyi maradt, ahogy egy határőr altiszt visszafordítja szépen a szlovák határról, illetve az a sértettség, mellyel azt fogadta, ahogy a végre választást nyerő Orbán Viktor felüget hozzá a Várba, s közli, hogy nem lesz ám újrázás. Schmitt Pál „álamfői” produkciója sem a hivatal méltóságára volt bizonyíték, Áder János legnagyobb alakítása pedig az volt, hogy „ekkora halat fogtam, szeretnék ENSZ-főtitkár lenni”. Mádl Ferencre már azok sem emlékeznek, akik odaállították. Mindez még egy alig több mint harmincesztendős demokrácia történetében is szégyenletesen kevés, már ha elfogadjuk, hogy az elmúlt évtizedben itt demokrácia lett volna.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
