A szerk.

Orbánabbak lennének

A szerk.

Hazudnak, lebuknak, terelnek, amit elterelésképpen mondanak, arról megint csak kiderül, hogy hazugság. A Fidesz kormányzására jellemző képletet a maga pőreségében szemlélhetjük immár két és fél hete, Altusz Kristóf helyettes államtitkár „titokban befogadott” 1300 menekültről tett nyilatkozatának válságmenedzselésében. A valóság hirtelen beszüremkedése a Patyomkin-világba megzavarta ugyan, de kizökkenteni nem tudta Orbán Viktor műsorát, amely jó három éve uralja a magyar közéletet. És amelyhez – sajnos – az ellenzék is asszisztál.

Itt lett volna az alkalom, hogy valaki végre elmagyarázza a választópolgároknak, miért aljas csúsztatás a menekültek és a gazdasági bevándorlók összemosása, majd mindkét csoport kollektív azonosítása a terroristákkal. Hogy miért értelmetlen és káros a közös uniós menekültpolitika folyamatos gáncsolása. És legfőképp azt, hogy a tízmilliárdokat felemésztő idegen-, Brüsszel- és Soros-ellenes propaganda hazugságokra épül.

Ehhez képest a két legerősebb ellenzéki párt, a Jobbik és az MSZP – az LMP csendesebb támogatásával – gondolkodás nélkül nekiállt kontrázni ezekhez a veszélyes hülyeségekhez. (A többiek leginkább hallgatnak, Gyurcsány meg nem bír leakadni a nyugdíjakkal seftelő ukránokról.) Titkos akciót sejtetnek ott, ahol normális, jogszerű hatósági és bírósági eljárásokról, nyilvános adatokról van szó. A kvóta és a Soros-terv végrehajtásával vádolják Orbánt, miközben a napnál világosabb, hogy az oltalomra szoruló emberek a déli határon felállított konténereken keresztül nyertek gyötrelmes bebocsátást az országba. Vona Gábor régi önmagát idézve bűnöző menekültekkel riogat, az MSZP tudatosan keveri az 1300-ak befogadását olyan messziről bűzlő ügyletek közé, mint a letelepedési kötvények vagy a moszkvai vízumgyár. Az ellenzék a parlament rendkívüli ülését, a nemzetbiztonsági bizottság összehívását, sőt vizsgálóbizottság (!) felállítását követeli. A szocik EP-képviselője Jean-Claude Junckernél érdeklődik a menekültekről. Tényleg, mi a picsáról beszélünk?

Az 1300 menedékkérő védelemben részesítése mindössze annyit bizonyít, hogy Orbán államában is megmaradt a jogállamiság és a független bírósági eljárás kétségkívül rendszeridegen minimuma. A Fidesz máris e minimum további legyalulásán kezdett dolgozni. Rövid úton visszavonták a menekültek integrációját segítő uniós pályázatokat (ezek között olyan veszedelmes projekteket találni, mint a kísérő nélküli kiskorúak gyermekvédelmi elhelyezésének támogatása vagy az óvodai, iskolai beilleszkedés segítése), és napi 5-5 helyett elkezdtek csak 1-1 főt beengedni a két tranzitzónába. Ehhez senkinek nincs egy szava sem. Vagy ha van, az inkább azt sugallja, hogy eddig minek kellett ennyi menedékkérőt beereszteni, minek kellett ezeknek támogatást adni.

Ha kicsit megerőltetnénk magunkat, biztosan meg tudnánk indokolni, taktikailag miért kifizetődő ez a magatartás az ellenzéknek. Azt is tudjuk, hogy a Fidesz akkor is a népbutítás és a gonoszság felpörgetésével reagált volna az Altusz-afférra, ha történetesen nem próbálják jobbról előzni. De akkor a másik oldal legalább hitelesen bírálhatná ezért.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.