Plakát a Lipótmezőn

Ebben is benne volt a Soros keze. A nemzeti konzultációban – izé, egy darabig. Aztán lebukott a Soros keze, mert az éberség elől nem lehet elbújni, nem hogy egy kéznek, de még egy csálén álló mutatóujjnak sem. Az éberség éber reggel, délben és a nagy sötét éjszakában is.

De azért valljuk be, ott csípték fülön a Soros kezét, ahol senki sem számított rá – a nemzeti együttműködés rendszerének plakátján. S hiába minden magyarázkodás, hogy ez nem is a Soros keze volt, sem a Györgyé, sem az Alexé, hanem csak a túlbuzgó Fidesz-kreatívok montírozták rá a képre a nagyobb hatás kedvéért, s jaj, véletlenül rossz irányba mutatott (tessék mondani, merre van itt a jó irány?), ami történt, megtörtént, le kellett a kezet amputálni valahogy. S mivel az illetékes vállalatnak nincsen akkora óriásradírja, a plakátragasztók kénytelenek voltak visszatérni sikereik helyszínére, s egy fekete lappal országos szinten leragasztani korábbi művüket. Volt kéz, nincs kéz: viszonylag gyorsan megvoltak vele, de ahhoz mégsem elég gyorsan, hogy a sajtó ilyesmire fogékony része ne teljen meg a régi konzultációs tacepao kezes fotóival.

Mindez önmagában is annyira abszurd, amilyet Eugène Ionesco álmodni sem bírt volna, de ha a maga teljességében nézzük, még jobban égnek áll a hajunk. Mert van ugyebár a nemzeti konzultáció, amelyet úgy kell elképzelni, ahogy miniszterelnök úr elképzelte. Ő meg történetesen úgy képzelte el, hogy feltesz a népnek, tudja fene, tán tizenegy kérdést (ezt a tizenegyet csak a foci miatt mondjuk, lehet, hogy csak hetet), aztán ő mint nép meg is válaszolja szépen a saját kérdéseit. Egy marslakó simán nem hinné el, hogy ilyen létezik, de erről biztos, ami biztos, még egy videót is kitett a miniszterelnök a megfelelő helyekre.