MaNcs 35. évf. 48. sz. (2023-11-29)
Ebben is benne volt a Soros keze. A nemzeti konzultációban – izé, egy darabig. Aztán lebukott a Soros keze, mert az éberség elől nem lehet elbújni, nem hogy egy kéznek, de még egy csálén álló mutatóujjnak sem. Az éberség éber reggel, délben és a nagy sötét éjszakában is.
„Szeretettel értesítem önöket, hogy sikerült végképp elhárítanom az atomháború rémét az emberiség feje fölül. Módszerem egyszerű volt és zseniális: elintéztem a nagyhatalmak megbízottjánál, hogy az atombombákat ezentúl Magyarországon gyártsák, magyar vállalatok közreműködésével” – írta Moldova György 1967-ben.
A Magyar Orvosi Kamara volt elnöke a távozását egyebek mellett azzal indokolta, hogy a testületet olyanok vezessék, akikre „az árnyéka sem vetül a politikai kötődésnek”.
Egyetemi szervezetek és kutatók tiltakoznak, miután egy törvényjavaslat végleg megszüntetné az MTA ráhatását a magyar kutatóhálózatra. Az Akadémiai Dolgozók Fórumának (ADF) alelnökével azután beszélgettünk, hogy az egyesület nyilatkozatot tett közzé az ügyben.
„Nem túl szexi”, „szégyen”, „jobb titkolni” – mit mondhat el magáról az az ország, ahol a legnépesebb kisebbség ily módon nyilatkozik meg a saját identitásáról? Ahol az állampolgárok megváltoztatják a nevüket, hogy ne érje őket sérelem a származásuk miatt? Ahol 2022-ben 210 ezren vallották magukat a cigány kisebbséghez tartozónak, miközben a valós számuk 600–800 ezer közötti lehet?
A gyulai kórházban öngyilkos lett Maczik Mihály, Békéscsaba egyik szakközépiskolájának az igazgatója. Az intézményben 1990 óta tanított, és 2000 óta vezette az iskolát, amely az irányítása alatt nagy fejlődésen ment keresztül. Az utóbbi időben viszont az iskola miatt több minden is nyomaszthatta.
A Fidesz az elmúlt egy-másfél évtizedben sikerrel vette át a népszerű szélsőjobbos toposzokat az idegengyűlölettől a nyílt homofóbián át azon tézisig, mely szerint a liberálisok fel akarják számolni a büszke nemzeteket, kevertté tenni a tiszta vérvonalat. Azért a virtigli szélsőjobb is él és virul.
Bár a kormány 2018-ban ezzel (is) kampányolt, máig nem épült új rendelőintézet Vácon. Elkülönítettek ugyan e célra több mint ötmilliárd forintot, ám a beruházást végül lefújták. A Fidesz az EU-t és az ellenzéket okolja újabb be nem váltott ígéretéért.
Rendelettel akadályozta meg a kormány, hogy Szeged közgyűlése megvédhesse a kivágástól az erdőt, amely az egyházmegye futballstadionja mellett áll. Kiss-Rigó László püspök iskolát építene oda. A vitában elhangzott: erdő az, amit gondoznak, és az állam olyat ültetne a szóban forgó „dzsumbuj” helyett.
Már akkor tudni lehetett, hogy a maestro valami turpisságra készül, amikor Joaquin Phoenixre, az önbizalom-hiányos, tragikusan túlkompenzáló férfiak specialistájára osztotta a címszerepet.
Tipikus természetfilmes jelenet: a ragadozó ugrásra készen lesi reménybeli zsákmányát, türelmesen várakozik a tökéletes pillanatra, hiszen tudja, csak egyetlen esélye van.
Az elején szeretni is lehet ezt a történetet, például az esszészerű, érzelmes előhangért: így célozta meg az egyszeri vadászember Hitlert – már a ravaszon volt az ujja –, és aztán ezért nem lőtte le.
A színház jövőjéről humoros vagy éppen keserű utópiákat is közlő, Két ország – két színházi kultúra? című tanulmánykötet egyik írásában (Kovács Bálint jegyzi) egy kőszínházi kolléga így szól a szabadúszóhoz: „Ti, függetlenek, kétszáz éve is azt mondtátok, hogy a szakadék szélén vagytok, aztán valahogy még mindig játszogattok itt-ott. (…) úgy látom, nagyon, nagyon tágas hely az a szakadék széle.”
Nyilvánvalóan Glenn Gould „bűne”, hogy a zongoristák felesküdtek a dünnyögésre meg a dúdolásra. Gould ugyanis elsőként, majd’ hetven évvel ezelőtt sikerlistás lemezt csinált a Goldberg-változatokból.
Önmaga legkíméletlenebb kritikusa és legkitartóbb mítoszépítője, zsánerek közti kötéltáncos, mesterművek és vállalhatatlan fiaskók készítője, a hatalom bírálója és a férfias tekintély tisztelője.
Amikor Sztupa és Troché az Országos Pecsételő és Iktató Vállalatnál dolgoztak, az ablak volt a mindenük.
Most jelent meg Lantos Ferencről szóló monográfiája, ennek kapcsán az absztrakt művészetről és a nonfiguratív nyelv szellemi aspektusáról beszéltünk.
A Reflektor Fesztivál fő fellépője a Shame volt. Az angol posztpunkzenekar frontembere a koncert előtt adott interjút a Narancsnak. Kiderült, hogy a színfalak mögött sokkal visszafogottabb figura, mint a közönség előtt.
A kötet első szakasza, A változás kora egy ötvenes éveiben járó elvált nő kétségbeesett út-, illetve célkeresését mutatja meg.
„A mennyben talán majd megengedik nekem, hogy ne adjam fel Bécset mint örök otthonomat” – írta Beethoven a városról, amely befogadta őt.
Bergman és a tárgyalótermi dráma találkozik a korábban feledhető munkákkal jelentkező Justine Triet érdemein felül díjazott filmjében.
Az amerikai Beirutot felbukkanásakor a legígéretesebb zenekarok közé sorolták.
Tengermelléki, sötétzöld és barna színekkel ábrázolt lápvidéken mozognak a szereplők.
A háborús filmek olyanok, mint a nagyszülők történetei: míg néhány évtizede lenyűgöztek, mára már kicsit túl jól ismerjük azokat.
Ismerik a viccet, hogy találkozik két brit posztpunk legenda?
Nem valószínű, hogy pont Ridley Scott látványos és szórakoztató (ám a történelmi hitelességre többnyire fittyet hányó) filmje nyomán fogják újraértékelni a kutatók Bonaparte Napóleon világtörténelmi szerepét.
Igaz, hogy az 1961-es Budapesti Nemzetközi Vásáron már bemutatták az Ikarus 180-ast, ám a kiállított járműben nem volt motor, így legfeljebb gyönyörködni lehetett benne.
