A szerk.

Pont így jó

A szerk.

Trumpedli elnök úrnak sűrű volt a múlt hete. Valójában nem is a múlt hétfőn, hanem az az előtti szombaton, a charlottesville-i gyilkosság napján kezdődött. Ekkor, vagyis szombaton hangzott el első, viszonylag semleges mondása a náci gyűlöletpartiról, és már az sem volt rendben.

Aztán hétfőn korrigált, és elítélte a Ku-Klux-Klant és a nácikat. Keddi sajtótájékoztatóján viszont hosszasan részletezte azt, hogy rendes emberek is tüntettek Lee tábornok szobrának az eltávolítása ellen (jogosan!), s hogy az erőszakért mindkét felet felelősség terheli (de inkább az ellentüntetőket, akiknek még engedélyük sem volt). Ez pedig egy az egyben a szélsőjobb szövege: „én nem vagyok náci, de értsük meg azért a nácikat is, valahol jogos, amit mondanak”. Nem véletlen, hogy az alt-right és a KKK vezetője önfeledt ünneplésbe kezdett.

A helyi autochton fasizmusokon edződött kelet-európai elme, lehet, annyira hozzá van már szokva az efféle mondásokhoz, hogy tán el is csodálkozik, mit kell ebből ekkora faksznit csinálni – de tény, hogy ezek után valóságos szareső (v.ö. shitstorm) zúdult Trumpolinire. Hogy a politikai ellenfelei és az őt pokolra kívánó választók elhordták mindennek, az hagyján, szempontunkból (hogy ti. innen merre tovább) érdekesebbek a Republikánus Párt és szavazóinak reakciói.

A felmérések szerint a republikánus szavazói bázis több mint kétharmada értett egyet az elnök fent idézett véleményével, ami sok is lehet, meg kevés is, de biztosan nem elég kevés – mármint nem elég kevés ahhoz, hogy bármelyik, a 2018-as kongresszusi és tagállami választásokon esedékes újraválasztásáért teperő republikánus atyafi ne gondolkozzon el rajta. Ehhez képest elég sok republikánus nagyágyú határolódott el a harmadik elnöki mondástól ilyen vagy olyan formában, ami mégiscsak valamiféle elvszerűségre vall a részükről (mondjuk a náciknak az Egyesült Államok második világháborús hadba lépése óta tényleg elég szar a sajtója arrafelé). De persze volt olyan is, aki támogatta őt. Az mindenesetre biztos, hogy mindezek után Trumpinszkij kitette Steve Bannon stratégiai főtanácsadó szűrét – és bár a Fehér Ház, illetőleg az elnöki stáb és a kormány káderállományán belüli gyilkos személyi és politikai konfliktusokba lehetetlen belelátni, pláne real time, a többi spekulációnál az sem tűnik valószínűtlenebbnek, hogy Bannonnak épp az elnök súlyosan aljas és ostoba, nácimosdató kijelentése miatt kellett mennie. Hétfőn Trump (kis spéttel ugyan, de) annak nevezi a nácikat, amik; aztán Bannon szól neki, hogy ezt rosszul tette, mert a szavazói nem ezt várják tőle, mire kedden Trump magára borítja a moslékos vödröt; de mert szerdán kiderül, ez rossz ötlet volt, pénteken már meneszti Bannont. Nem is annyira a saját belátásából, mint inkább közvetlen politikai környezetének nyomására.

Mindez valamelyest kirajzolja Amerika aktuális politikai térképét is. A republikánus honatyák nem akarják és nem is bírják eltávolítani Trumpot – hiszen az elnök személyes népszerűsége korántsem omlott össze annyira, hogy a saját újraválasztási esélyeiket veszélybe sodorná; és az impeachment, az elmarasztaló ítélet, vagyis Trump alkotmányos ledöntése politikai értelemben kivihetetlennek tűnik. (Az elnök sikeres megvádolásához a képviselőház feles és a szenátus kétharmados többsége szükséges – mindkét házban a republikánusok vannak többségben.) De tulajdonképpen miért is kéne megszabadulniuk tőle? Trump lassan nyolcadik hónapja nem csinál semmit, de szó szerint semmit. Egyetlen, a kampányában tett ígéretét sem teljesítette: nem épített falat a mexikói határon, nem számolta fel az Obama-féle egészségbiztosítási rendszert, nem léptette ki az Egyesült Államokat a globális kereskedelemből, nem tanította móresre sem Kínát, sem Iránt, sem az Európai Uniót, de még egy nyamvadt atomháborút sem robbantott ki Észak-Koreával. Beharangozott politikáinak egy részét a republikánus többség fúrja meg (az Oroszország elleni szankciók feloldása helyett a törvényhozás nem hogy szigorúbb rezsimet vezet be, de ki is zárja őt a döntésből), a másik részét saját kormánya vagy a hadsereg vezetői ignorálják, egyéb tervezett intézkedései a bíróságokon vagy a különféle állami hivatalokon hasalnak el. Mindeközben, és mindettől nem függetlenül, a sarkában lohol az oroszországi üzletei után szaglászó különleges nyomozó csoport. És most kedvenc fasisztájától, a fent sorolt ötletek gazdájától, az apparátus és a (romlott) washingtoni politikai establishment ellen meghirdetett küzdelmének főpapjától, az etnikai alapú polgárháború és tisztító vihar prófétájától is el kell búcsúznia. És persze, számos szempontból aggályos, hogy a (mégiscsak) demokratikusan megválasztott elnök legkézzelfoghatóbb tevékenysége értelmetlen, felháborító vagy vicces Twitter-üzenetek posztolásában merül ki, s hogy pár tábornokra hárul a feladat, hogy eligazgassák a világ vezető nagyhatalmának globális játékait. De gondoljuk végig az alternatívát is.

Figyelmébe ajánljuk

A fejünkre nőttek

Az incel kifejezés (involuntary celibates, önkéntes cölibátus) má­ra köznevesült (lásd még: Karen, woke, simp); egyszerre szitokszó, internetes szleng és a férfiak egy csoportjának jelölése.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.

Madártávlat

Ép és értelmi fogyatékkal élő színészek játszanak együtt a MáSzínház inkluzív előadásai­ban, a repertoárjukon ezek mellett színházi nevelési előadások és hagyományos színházi produkciók is szerepelnek. A közös nevező mindegyik munkájukban a társadalmilag fontos és érzékeny témák felvetése.

Ki a pancser?

  • Domány András

Budapestről üzent Tusk lengyel miniszterelnöknek a Kaczyn´ski-kormányok volt igazságügyi minisztere: nem kaptok el! Zbigniew Ziobrót 180 millió złoty, vagyis 17 milliárd forintnyi költségvetési pénz szabálytalan elköltése miatt keresik a lengyel hatóságok. Ki ez az ember, és hogyan taszította káoszba hazája igazságszolgáltatását?