A szerk.

Pont így jó

A szerk.

Trumpedli elnök úrnak sűrű volt a múlt hete. Valójában nem is a múlt hétfőn, hanem az az előtti szombaton, a charlottesville-i gyilkosság napján kezdődött. Ekkor, vagyis szombaton hangzott el első, viszonylag semleges mondása a náci gyűlöletpartiról, és már az sem volt rendben.

Aztán hétfőn korrigált, és elítélte a Ku-Klux-Klant és a nácikat. Keddi sajtótájékoztatóján viszont hosszasan részletezte azt, hogy rendes emberek is tüntettek Lee tábornok szobrának az eltávolítása ellen (jogosan!), s hogy az erőszakért mindkét felet felelősség terheli (de inkább az ellentüntetőket, akiknek még engedélyük sem volt). Ez pedig egy az egyben a szélsőjobb szövege: „én nem vagyok náci, de értsük meg azért a nácikat is, valahol jogos, amit mondanak”. Nem véletlen, hogy az alt-right és a KKK vezetője önfeledt ünneplésbe kezdett.

A helyi autochton fasizmusokon edződött kelet-európai elme, lehet, annyira hozzá van már szokva az efféle mondásokhoz, hogy tán el is csodálkozik, mit kell ebből ekkora faksznit csinálni – de tény, hogy ezek után valóságos szareső (v.ö. shitstorm) zúdult Trumpolinire. Hogy a politikai ellenfelei és az őt pokolra kívánó választók elhordták mindennek, az hagyján, szempontunkból (hogy ti. innen merre tovább) érdekesebbek a Republikánus Párt és szavazóinak reakciói.

A felmérések szerint a republikánus szavazói bázis több mint kétharmada értett egyet az elnök fent idézett véleményével, ami sok is lehet, meg kevés is, de biztosan nem elég kevés – mármint nem elég kevés ahhoz, hogy bármelyik, a 2018-as kongresszusi és tagállami választásokon esedékes újraválasztásáért teperő republikánus atyafi ne gondolkozzon el rajta. Ehhez képest elég sok republikánus nagyágyú határolódott el a harmadik elnöki mondástól ilyen vagy olyan formában, ami mégiscsak valamiféle elvszerűségre vall a részükről (mondjuk a náciknak az Egyesült Államok második világháborús hadba lépése óta tényleg elég szar a sajtója arrafelé). De persze volt olyan is, aki támogatta őt. Az mindenesetre biztos, hogy mindezek után Trumpinszkij kitette Steve Bannon stratégiai főtanácsadó szűrét – és bár a Fehér Ház, illetőleg az elnöki stáb és a kormány káderállományán belüli gyilkos személyi és politikai konfliktusokba lehetetlen belelátni, pláne real time, a többi spekulációnál az sem tűnik valószínűtlenebbnek, hogy Bannonnak épp az elnök súlyosan aljas és ostoba, nácimosdató kijelentése miatt kellett mennie. Hétfőn Trump (kis spéttel ugyan, de) annak nevezi a nácikat, amik; aztán Bannon szól neki, hogy ezt rosszul tette, mert a szavazói nem ezt várják tőle, mire kedden Trump magára borítja a moslékos vödröt; de mert szerdán kiderül, ez rossz ötlet volt, pénteken már meneszti Bannont. Nem is annyira a saját belátásából, mint inkább közvetlen politikai környezetének nyomására.

Mindez valamelyest kirajzolja Amerika aktuális politikai térképét is. A republikánus honatyák nem akarják és nem is bírják eltávolítani Trumpot – hiszen az elnök személyes népszerűsége korántsem omlott össze annyira, hogy a saját újraválasztási esélyeiket veszélybe sodorná; és az impeachment, az elmarasztaló ítélet, vagyis Trump alkotmányos ledöntése politikai értelemben kivihetetlennek tűnik. (Az elnök sikeres megvádolásához a képviselőház feles és a szenátus kétharmados többsége szükséges – mindkét házban a republikánusok vannak többségben.) De tulajdonképpen miért is kéne megszabadulniuk tőle? Trump lassan nyolcadik hónapja nem csinál semmit, de szó szerint semmit. Egyetlen, a kampányában tett ígéretét sem teljesítette: nem épített falat a mexikói határon, nem számolta fel az Obama-féle egészségbiztosítási rendszert, nem léptette ki az Egyesült Államokat a globális kereskedelemből, nem tanította móresre sem Kínát, sem Iránt, sem az Európai Uniót, de még egy nyamvadt atomháborút sem robbantott ki Észak-Koreával. Beharangozott politikáinak egy részét a republikánus többség fúrja meg (az Oroszország elleni szankciók feloldása helyett a törvényhozás nem hogy szigorúbb rezsimet vezet be, de ki is zárja őt a döntésből), a másik részét saját kormánya vagy a hadsereg vezetői ignorálják, egyéb tervezett intézkedései a bíróságokon vagy a különféle állami hivatalokon hasalnak el. Mindeközben, és mindettől nem függetlenül, a sarkában lohol az oroszországi üzletei után szaglászó különleges nyomozó csoport. És most kedvenc fasisztájától, a fent sorolt ötletek gazdájától, az apparátus és a (romlott) washingtoni politikai establishment ellen meghirdetett küzdelmének főpapjától, az etnikai alapú polgárháború és tisztító vihar prófétájától is el kell búcsúznia. És persze, számos szempontból aggályos, hogy a (mégiscsak) demokratikusan megválasztott elnök legkézzelfoghatóbb tevékenysége értelmetlen, felháborító vagy vicces Twitter-üzenetek posztolásában merül ki, s hogy pár tábornokra hárul a feladat, hogy eligazgassák a világ vezető nagyhatalmának globális játékait. De gondoljuk végig az alternatívát is.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.