A szerk.

Pont így jó

A szerk.

Trumpedli elnök úrnak sűrű volt a múlt hete. Valójában nem is a múlt hétfőn, hanem az az előtti szombaton, a charlottesville-i gyilkosság napján kezdődött. Ekkor, vagyis szombaton hangzott el első, viszonylag semleges mondása a náci gyűlöletpartiról, és már az sem volt rendben.

Aztán hétfőn korrigált, és elítélte a Ku-Klux-Klant és a nácikat. Keddi sajtótájékoztatóján viszont hosszasan részletezte azt, hogy rendes emberek is tüntettek Lee tábornok szobrának az eltávolítása ellen (jogosan!), s hogy az erőszakért mindkét felet felelősség terheli (de inkább az ellentüntetőket, akiknek még engedélyük sem volt). Ez pedig egy az egyben a szélsőjobb szövege: „én nem vagyok náci, de értsük meg azért a nácikat is, valahol jogos, amit mondanak”. Nem véletlen, hogy az alt-right és a KKK vezetője önfeledt ünneplésbe kezdett.

A helyi autochton fasizmusokon edződött kelet-európai elme, lehet, annyira hozzá van már szokva az efféle mondásokhoz, hogy tán el is csodálkozik, mit kell ebből ekkora faksznit csinálni – de tény, hogy ezek után valóságos szareső (v.ö. shitstorm) zúdult Trumpolinire. Hogy a politikai ellenfelei és az őt pokolra kívánó választók elhordták mindennek, az hagyján, szempontunkból (hogy ti. innen merre tovább) érdekesebbek a Republikánus Párt és szavazóinak reakciói.

A felmérések szerint a republikánus szavazói bázis több mint kétharmada értett egyet az elnök fent idézett véleményével, ami sok is lehet, meg kevés is, de biztosan nem elég kevés – mármint nem elég kevés ahhoz, hogy bármelyik, a 2018-as kongresszusi és tagállami választásokon esedékes újraválasztásáért teperő republikánus atyafi ne gondolkozzon el rajta. Ehhez képest elég sok republikánus nagyágyú határolódott el a harmadik elnöki mondástól ilyen vagy olyan formában, ami mégiscsak valamiféle elvszerűségre vall a részükről (mondjuk a náciknak az Egyesült Államok második világháborús hadba lépése óta tényleg elég szar a sajtója arrafelé). De persze volt olyan is, aki támogatta őt. Az mindenesetre biztos, hogy mindezek után Trumpinszkij kitette Steve Bannon stratégiai főtanácsadó szűrét – és bár a Fehér Ház, illetőleg az elnöki stáb és a kormány káderállományán belüli gyilkos személyi és politikai konfliktusokba lehetetlen belelátni, pláne real time, a többi spekulációnál az sem tűnik valószínűtlenebbnek, hogy Bannonnak épp az elnök súlyosan aljas és ostoba, nácimosdató kijelentése miatt kellett mennie. Hétfőn Trump (kis spéttel ugyan, de) annak nevezi a nácikat, amik; aztán Bannon szól neki, hogy ezt rosszul tette, mert a szavazói nem ezt várják tőle, mire kedden Trump magára borítja a moslékos vödröt; de mert szerdán kiderül, ez rossz ötlet volt, pénteken már meneszti Bannont. Nem is annyira a saját belátásából, mint inkább közvetlen politikai környezetének nyomására.

Mindez valamelyest kirajzolja Amerika aktuális politikai térképét is. A republikánus honatyák nem akarják és nem is bírják eltávolítani Trumpot – hiszen az elnök személyes népszerűsége korántsem omlott össze annyira, hogy a saját újraválasztási esélyeiket veszélybe sodorná; és az impeachment, az elmarasztaló ítélet, vagyis Trump alkotmányos ledöntése politikai értelemben kivihetetlennek tűnik. (Az elnök sikeres megvádolásához a képviselőház feles és a szenátus kétharmados többsége szükséges – mindkét házban a republikánusok vannak többségben.) De tulajdonképpen miért is kéne megszabadulniuk tőle? Trump lassan nyolcadik hónapja nem csinál semmit, de szó szerint semmit. Egyetlen, a kampányában tett ígéretét sem teljesítette: nem épített falat a mexikói határon, nem számolta fel az Obama-féle egészségbiztosítási rendszert, nem léptette ki az Egyesült Államokat a globális kereskedelemből, nem tanította móresre sem Kínát, sem Iránt, sem az Európai Uniót, de még egy nyamvadt atomháborút sem robbantott ki Észak-Koreával. Beharangozott politikáinak egy részét a republikánus többség fúrja meg (az Oroszország elleni szankciók feloldása helyett a törvényhozás nem hogy szigorúbb rezsimet vezet be, de ki is zárja őt a döntésből), a másik részét saját kormánya vagy a hadsereg vezetői ignorálják, egyéb tervezett intézkedései a bíróságokon vagy a különféle állami hivatalokon hasalnak el. Mindeközben, és mindettől nem függetlenül, a sarkában lohol az oroszországi üzletei után szaglászó különleges nyomozó csoport. És most kedvenc fasisztájától, a fent sorolt ötletek gazdájától, az apparátus és a (romlott) washingtoni politikai establishment ellen meghirdetett küzdelmének főpapjától, az etnikai alapú polgárháború és tisztító vihar prófétájától is el kell búcsúznia. És persze, számos szempontból aggályos, hogy a (mégiscsak) demokratikusan megválasztott elnök legkézzelfoghatóbb tevékenysége értelmetlen, felháborító vagy vicces Twitter-üzenetek posztolásában merül ki, s hogy pár tábornokra hárul a feladat, hogy eligazgassák a világ vezető nagyhatalmának globális játékait. De gondoljuk végig az alternatívát is.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.