Kertész Imrét a Szent István Renddel kitüntetni bomba ötlet. Miért is ne lenne az? Már bocsánat, de miért ne dobhatná meg a magyar állam Kertész Imrét, a magyar irodalom, na jó, a magyar nyelvű irodalom óriását, a különféle, itt fel nem sorolandó című műalkotások halhatatlan alkotóját a legmagasabb állami kitüntetéssel?
| ||
Miért ne lenne hovatovább természetes, hogy ezt teszi a magyar állam is a Kossuth- és a Nobel-díj díjazottjával, a Sorbonne díszdoktorával, a Jean Améry-díj, a Herder-díj és számos egyéb érdemérem birtokosával? Van itt Kertésszel bárkinek problémája? Ha Kertésszel nincs, akkor mivel van? A magyar állammal? Nem tetszik a magyar állam, he? Mi nem tetszik belőle? Az állam? Vagy a magyar? Most akkor hajrá, Fradi, vagy nem hajrá, Fradi, szemüveges barátom?!
És valóban, a kitüntetéssel önmagában nem lenne az égvilágon semmi baj.
Vagyis nem, már a kitüntetéssel magával is baj van. Ezt a kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet ugyanis, még az előtt, hogy Orbán Viktor 2011-ben újraalapította, és azelőtt, hogy 1946-ban a koalíciós idők demokratikusan megválasztott Országgyűlése eltörölte volna, ellenben az után, hogy Horthy Miklós 1938-ban (Szent István Rend néven, tehát a „magyar” jelző nélkül) ugyancsak újraalapította, 1938 és 1946 közt tehát összesen öt ember kapta meg. Teleky Pál miniszterelnök és Serédi Jusztinián hercegprímás mellett Hermann Göring birodalmi marsall, valamint Ciano olasz és Ribbentrop német külügyminiszterek. És nyilván el lehet nyáladzani azon, hogy ja, a Kossuth-díjat is hány (komcsi) gazember kapta meg, mégse veri magát senki azon, hogy miért fogadja el ma bárki. De azt a díjat, amelynek öt kitüntetettjéből négy kipróbált, nyíltan vállalt, száztizenöt százalékos antiszemita volt (az ötödikért, a hercegprímásért sem tesszük tűzbe a kezünket), ebből kettő effektíve náci tömeggyilkos, egy meg „csak” egy fasiszta disznó, már újraalapítani sem lett volna szabad. Pont ezt a díjat odaítélni Kertésznek, akinek irodalmi művei középpontjában épp az antiszemitizmus és a holokauszt áll (a szerző érezhetően helytelenítette ezeket) – hogy bunkó ízléstelenség, az távolról sem fedi a lényeget, közelebb járunk az igazsághoz, ha a díj kiválasztását és személyre szabását önmagában is provokációnak nevezzük. Lesz egy olyan lap a világ összes lapja közül, amelyen Kertész neve együtt szerepel a fentiekkel – az ötlet kiagyalóinak cinizmusa valójában felfoghatatlan, csak abban bízhatunk, hogy ők sem értik és látják át ezt a mélységet.
S ezzel a provokációk sorának, melyeket Kertész Szent István Renddel történő kidekorálása jelent, távolról sem értünk a végére. Hisz tiszta haszon lesz az is, ha ezek után a „zsidók” egymás és Kertész erkölcsi integritásáról veszekszenek! Provokáció a kitüntetés azért is, mert a gesztus (és Kertész reakciója: lapzártánkig nem értesültünk arról, hogy kilátásba helyezte volna a kitüntetés visszautasítását) érthető megdöbbenést kelt Kertész tisztelőinek körében is. Vagy mondjuk inkább azt: a magyar populáció azon, csöppet sem szűk metszeteiben, akiknek a gálájuk kijön mindattól, amit az Orbán-rezsim ennek az országnak a múltjáról összehazudozik. A zsidó szó kimondása nélküli zsidózástól, ami lassan az Orbán-rezsim világmagyarázatának leglényegévé lesz; az emiatt is velünk élő, hétköznapi nácizmustól, annak feltűnő kormányzati tolerálásától, az agresszív nacionalista hazudozástól. A magyarországi népirtás áldozataival, túlélőivel és az áldozatok leszármazottaival való szolidaritás mindennapos megtagadásától.
De még csak nem is ez a legmerészebb provokáció és lejáratás. Hanem az, amit a magyar állammal szemben követnek el Orbánék. Hisz a legkevésbé sem Kertész állami kitüntetése a gáz. Hanem az, hogy ez a gesztus félreérthetetlenül Orbán és társai fent sorolt gaztetteinek az elbagatellizálását, tisztára mosását szolgálja, afféle saját maguknak kiállított menlevélnek lesz használva, ami legitimálja a Szabadság téri emlékművet, és mindazt, amit az Orbán-rezsimről ez az emlékmű magába sűrít. Lehet majd lengetni a papírt, rajta a magyar állam fejlécével: hogy’ lennénk már antiszemiták, amikor még a közismert magyargyalázó zsidót is a keblünkre öleljük! (Különösen, ha hitelt érdemlően tudjuk azt hazudni, hogy az illető „ugyanúgy” „elítélte” a nácikat, mint a komcsikat: erre a Kertész-életművet egyébként tökéletesen félremagyarázó, és a saját szellemi szutykába lerántó interpretációra tett kísérletet a Heti Válaszban Schmidt Mária.) Pedig nem Kertészt kéne nem kitüntetni – csak nem kellett volna az elmúlt négy évben a magyar történelemnek azt a korszakát, a Horthy-korszakot etalonként kijelölni, s a demokratikus magyar állam referenciapontjaként meghatározni, amelyben az akkori, nem demokratikus magyar állam előbb mondvacsinált, faji kritériumok alapján törvényi úton elkülönítette több százezer állampolgárát a többitől, majd aktívan közreműködött a meggyilkolásukban. (E korszak rehabilitációjának számos mozzanatát nem idézzük most fel ezredszer is – a Szent István Rend újraalapítása speciel egyik kis epizódja a folyamatnak.)
| ||
Még az lehet, hogy tévedünk, és Kertész kitüntetése csak a kezdete lesz valaminek. Valamiféle belátásnak, a fent leírtak megfordulásának. És ennek a belátásnak a következő kézzelfogható jele az lesz, hogy azt az emlékművet úgy, ahogy hozták, titokban, az éj leple alatt elviszik a Szabadság térről. Aztán lassan, akadozva, habogva ez a kormány megpróbál párbeszédbe is bocsátkozni azokkal, akiket eddig megalázni és megszomorítani próbált. Ha ez így lesz, mi leszünk az elsők, akik belátjuk, és bocsánatot kérünk érte, hogy tévedtünk.
Mire ez a lapszámunk megjelenik, tudni fogjuk, amit ma még nem: hogy tudniillik Kertész Imre elfogadta-e a Szent István Rendet. A visszautasítás nem politikai állásfoglalás lenne, hanem Kertész nyílt szolidaritásvállalása Magyarország fent emlegetett felével. De a szolidaritás nem számon kérhető. És tudjuk azt is, hogy a magyar irodalomban talán nincs még egy olyan író, aki annyira idegenkedne minden rákényszerített közösségtől, mint Kertész; aki annyira az egyénben, a személyiségben látná a teljes, boldog és szabad életet, mint ő. Ha ő maga nem is, a Kaddis és a Sorstalanság, a holokausztról szóló esszéi vagy az a 2002-es interjúja a Narancsnak, Az angol lobogó és a Gályanapló még mindig velünk marad.
