A nagyszámú és igen aktív szavazói réteget érintő jó hír azóta naponta többször is eljut a célközönséghez, és mint Gulyás Mártonék egy remek videóban bemutatták, a kormánypropaganda tesz is azért, hogy a közmédiában olyan idős emberek nyilatkozzanak, akik az ideológiai érettség kellő szintjén állnak ahhoz, hogy hálatelt szívvel mondjanak köszönetet a róluk gondoskodó párt- és állami vezetőknek.
A kormányzati indoklási szakasz persze nem említi, hogy az Orbánék által 2011-ben megváltoztatott nyugdíjindexálási szabályok miatt (a nyugdíjemelés kizárólag az infláció függvénye) az „átlagnyugdíjas” manapság havi 7500 forinttal kap kevesebbet annál, mint ha még mindig a 2010 előtti szabályok lennének érvényben (amikor bizonyos feltételek mellett a keresetek emelkedésének mértékéhez is kötötték a nyugdíjemelést). Ez évi mínusz 90 ezer – szemben a belengetett plusz 9 ezerrel, vagy akár az év végéig beígért további 30 ezerrel. Persze, a kormánynak és propagandaosztályának nincs miért aggódni: a napi minimum háromszori termelési riportok a boldog nyugdíjasokról jóval emészthetőbbek, mint mondjuk a Népszava ténycikke a nyugdíjindexálás módosulásairól és annak következményeiről. A helyzet az, hogy a párt- és állami vezetés nemcsak a nyugdíjasok igény-, hanem szellemi szintjét is évi egyszeri 9 ezer forintnyi rezsiutalványra árazta be, vélvén, a nyuggerek nagy többsége elég szerencsétlen körülmények között él ahhoz, hogy ennyitől is odalegyen boldogságában, ahhoz meg mindegyikük öreg már, hogy fölfogja, a rajtuk spórolt sok-sok milliárd töredékét lökik vissza nekik.
Igen, tudjuk: Magyarországon egyre kevesebb aktív dolgozó tart el egyre több inaktívat, a nyugdíjrendszerrel valamit kezdeni kell, lám Orbánék 2011-ben meg merték lépni a hosszú távú nyugdíjcsökkentést. Aha. Csakhogy azt is tudjuk: az Orbán-kormány nyugdíjreformügyben érdemben semmit nem tett azon kívül, hogy hatalmával visszaélve ellopta magán-nyugdíjpénztári megtakarításainkat, és szigorított a nyugdíjemelés szabályain (amelynek ráadásul a hozadéka az állam számára korántsem oly nagy, mint amilyen komoly érvágás az érintetteknek). És látjuk azt is, hogy e bűneit (amelyeket elsősorban a jelenlegi munkaképes milliók ellen követett el) mennyire hazug módon adja el most gondoskodásként a legkiszolgáltatottabb rétegek egyikének, apáink, anyáink, nagyszüleink nemzedékének.
A kormányképtelenség nem erkölcsi kategória – a polgárait szolgáló állam működtetése és irányítása politikai tehetség kérdése, és a fideszes parvenü ezzel a tehetséggel láthatóan nem rendelkezik (még annyira sem, mint amennyire az okkal kárhoztatott szocialisták hajdanán), példa rá a magyar állam 2010 utáni rémisztően gyors leépülése és züllése. Az a lenézés, az a gőg, az emberi méltóságnak az a megalázó semmibevétele azonban, amivel a mostani hatalom a tőle leginkább függőket – a bagóért megvett nyugdíjasokat, a konzervekkel lekenyerezett cigányokat, nincsteleneket – kezeli, s ahogyan ezért a legtermészetesebb módon elvárja az ellenszolgáltatást (ezeknek az embereknek a szavazatát), jóval túlmutat a szavazatvásárlás, a választási csalás politikai dimenzióin.
