Ha azt kéne gondolnunk Horváth Andrással együtt, hogy ez mind a cukor-, gabona-, kukorica és egyéb élelmiszer-áfa be nem fizetése, illetve fiktív visszaigénylése révén jött össze, haboznánk ezt gondolni. Az ezermilliárd mégiscsak a GDP majd' 3 százaléka, az összes Magyarországon valóban befizetett forgalmi adó egyharmada. A hiányzó ezermilliárd áfa úgy négyezermilliárd forint értékű feketén forgalmazott vagy soha nem létezett élelmiszert tételezne fel. Meg azt, hogy ebben a megasvindliben benne van mindenki; nemcsak az összes, a szektorban működő kis-, közepes és nagykereskedő és termelő, de minden, a pénz útja mellett elhelyezkedő hivatal és hivatalnok is.
Az viszont tény, hogy készült a nyáron egy körültekintő uniós elemzés, ami a 2011-es áfa-szakadékot, a VAT gapet épp ennyire taksálta. Ez a tanulmány a teljes beszedhető forgalmi adó mennyiségéből, ebből a hipotetikus, ideális számból kivonta a valóban befolytat. A különbség - az ezermilliárd - nemcsak a valóságos adócsalás, hanem a mentességek, kedvezmények, csődök és legális adómegkerülési technikák alkalmazása miatt elmaradt forgalmi adót is tartalmazza. A tanulmány nem azt állítja tehát, amit Horváth, még ha a szaldója hasonló nagyságrendű is.
Horváth arra is célozgatott, hogy ez a gigaadócsalás a politika fedezékében történik. Hogy leszólnak, és az adóhivatal nem is vizsgál, vagy ha vizsgál is, idejekorán lezárja, és elfelejti. Kifejezetten ugyan nem állította ezt - de amikor erről beszél, mégiscsak felsejlik előttünk a K-vonal. És mindenkinek van egy sztorija, amit valami haver hallott az ő haverjától, aki egy volt APEH-os gyerekkel puszipajtás. Az meg egyenesen tény, hogy az adóhivatal 2011-ben megszüntette a nagy és kusza adózók görbe ügyeinek felgöngyölítésére szakosodott ügyosztályát.
Ami mindebből a nyilvánosságban megképzik, az a következő. A rendszer úgy, ahogy van, rohadt. Bajaink, az ország hanyatlása politikai-gazdasági rendszerünk e végletes romlottságának tulajdonítható, mely romlottság kétpárti fogantatású, s éppúgy jellemző volt arra az időszakra, amikor még rendelkeztünk a parlamentáris demokráciákban bevett intézményekkel, mint a mostanira, amikor ezek megszűntek, megbénultak. A pénzszivattyú egy sajátos fajtájával van dolgunk, mely annyiban különbözik a Bogár László-i pénzszivattyú elméleti konstrukciójától, hogy abban a zsidók szivattyúznak, ebben meg konkrét bűnözőkkel spannoló politikusok. Az ilyen sztorik nem szoktak jó véget érni. Hogy mást ne mondjunk, a Fidesz épp evvel a - a hülyeségtudomány kedvelt szakszavával élve: - metanarratívával teremtett olyan hangulatot, ami a demokratikus intézmények - megannyi funkciótlan, sőt, káros díszlet - felszámolását, illetve kimiskárolását széles körben elfogadhatóvá tette.
Mielőtt abbahagyjuk Horváth András cincálását, még leszögeznénk, hogy lapzártánkig egyetlen bizonyítékot nem mutatott be egyetlen olyan áfacsalásos ügyletre sem, amelynek a kivizsgálását valaki megakadályozta vagy a vizsgálatot eltussolta, vagy eltussoltatta volna.
De Horváth András talán azért kezdte ilyen magas hangon, mert a magas hang kelt kellő figyelmet. Arra sincs egyelőre okunk, hogy a tisztességét kétségbe vonjuk, és azt is tudjuk, hogy mint mindenhol, csalnak áfát Magyarországon is. Lehet, hogy ez a magas hang jó taktika volt: másképp senki a füle botját nem mozgatta volna, és a felhajtás védettséget is jelent Horváthnak. Legyen parlamenti vizsgálóbizottság - még akkor is, ha a három hónapot, ami ennek az Országgyűlésnek még hátra lehet, s a kormánypárt ellenállását is belekalkulálva nemigen várhatunk tőle semmit (a rendszerváltás utáni huszonpár év történetében mindösszesen másfél olyan vizsgálóbizottságot tudnánk felidézni, amelyik valahonnan eljutott valahová). A NAV védje meg magát; biztosan meg tudja. Ha a fele, a negyede - de nem, a tizede igaz annak, amit Horváth állít, már megérte. És a többiről tudni fogjuk, hogy vaklárma volt; és valami mégis megmaradt Magyarországból.
