A szerk.

Talán nem is hallgatni

A szerk.

Október második felében derült ki, hogy akár 70 pluszpontot is érhet az egyetemi felvételin az, ha a jelentkező elvégezte a Ma­thias Corvinus Collegium (MCC) Középiskolás Programját. Mit jelent ez hazánk tanuló ifjúsága, és főként felsőoktatási intézményei számára?

A rendszer a következő. A jó középiskolai tanulmányi és érettségi eredmények révén megszerezhető 400 felvételi pont mellé még 100-at gyűjthet be az igyekvő nebuló. Eddig ezeket a pontszámokat központilag szabályozták: a remek emelt szintű érettségi eredmény például maximum 100, a megszerzett komplex felsőfokú nyelvvizsga 40, a középfokú 28 pluszpontot ért; és így tovább. Jövőre viszont a 100 többletpontról – arról tehát, hogy ezeket az ún. intézményi pontokat mire adják, s mire mennyit adnak – már maguk a felsőoktatási intézmények határozhatnak.

Tegyük fel az álnaiv kérdést? Feltesszük: vajon miért épp az MCC-t rangosítják? Miért nem a vezető magyar egyetemeknek biztosítanak elegendő forrást hasonló középiskolás programokhoz? Tizedannyiból megoldanák, mint az MCC, és még vitorláskikötőre vagy a miskolci Avas szállóra sem lenne ehhez szükségük. A válasz persze egyszerű: a kormányfő eddigi mániáiért – önkéntes katonai szolgálat, sporteredmények – járó felvételi pluszpontok mellett a jövőben jutalom jár azért is, ha a serdülő ifjúság idejekorán megismerkedik a központilag helyesnek ítélt gondolkodás-, szemlélet- és életmóddal, s erről papírt is állít ki neki az az intézmény, amelyet Magyarország szellemi életének „konzervatív”, „jobboldali” és „nemzeti” áthangolására találtak ki.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)