A szerk.

Temetni jöttek

A szerk.

Augusztus 8-ig lehetett véleményezni a státusztörvény (ahogy a pedagógusok jó része emlegeti: a bosszútörvény) végrehajtásirendelet-tervezetét.

Sok időt nem kaptak rá az érintettek (nagyjából egy hetet), de más is így járt. Augusztus 7-én a kormány honlapján megjelent Az állam működésének további egyszerűsítésével összefüggő törvénytervezet, amelyre „a társadalmi egyeztetés során” (hogy nem szakadt rájuk a mennyezet, amikor e szavakat leírták!) a véleményeket augusztus 15-ig várja a minisztérium.

Kezdjük ez utóbbival, mert ennek része az is, hogy a kormány módosítaná a munkavállalói érdekképviseleti tagdíjfizetés önkéntességéről szóló törvényt. Eddig a tagok béréből a munkáltató vonta le e díjat, és utalta el a megfelelő szakszervezetnek. A jövőben viszont az állami alkalmazottaknak maguknak kell gondoskodniuk a tagdíj befizetéséről. E változás érintené a pedagógus-szakszervezeteket is. A kormányzati szándék ezúttal is épp oly világos, mint annak idején a magánnyugdíj-pénztári vagyon elrablásakor (az érintettektől nem a pénztárakból kilépés, hanem a tagság fenntartása igényelt utánajárást), vagy mint legutóbb a kötelező orvosi kamarai tagság megszüntetésekor (az addig kötelező tagság nem alakult át automatikusan önkéntessé a maradni akaróknak, hanem újra be kellett lépniük a szervezetbe).

A tagdíjbefizetés automatikusságának felszámolása nyilvánvalóan a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete és a Pedagógusok Szakszervezete ellen irányul, mivel a kormány azt reméli, hogy e húzása következményeként már biztosan nem éri el egyikük tagsága sem a tanártársadalom összlétszámának a 10 százalékát. (E korlátozó jellegű reprezentativitási küszöb ma már csak az állami alkalmazottak szakszervezeteire érvényes.) Azaz nem lesznek „reprezentatív” szakszervezetek, amelyekkel a kormánynak a jelenleg hatályos törvények szerint egyeztetnie kell az ágazatot érintő döntései előtt. Csak a felülről létrehozott korporációs testület, a Nemzeti Pedagógus Kar marad „reprezentatív”, amelybe az Orbán-állam kötelezően beléptetett minden tanárt. Így aztán a kormány még könnyebben söpörheti le majd az asztalról a valódi szakszervezetek azon észrevételeit, amelyek a státusztörvény kártékony hatásaira, vagy a tanárok és diákok kiszolgáltatottságát, a közoktatás további leromlását ígérő végrehajtásirendelet-tervezetre vonatkoznak.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)