Magyarország jelenlegi vezetése úgy látta jónak, ha az állam központi ünnepségén toborzó nótának játsszák a Himnuszt, s csatadalnak a Szózatot. Az állami ünnepség főszónoka, Magyarország miniszterelnöke - bár találtak még egy magát ötvenhatosnak valló előénekest neki - beszédében annyiban tartotta fontosnak a szabadságharcot, amennyiben annak hangalakja megegyezik azzal a fordulattal, amellyel valami nem is túl rejtélyes oknál fogva nevezni szokták ő és hívei a saját szerencsétlenkedésüket azon szövetségi rendszer ellenében, melyhez az ország - önként, külső erőszak nélkül - közel tíz éve tartozik. S ahová állítólag mindig is vágyott.
Ne mondja senki, hogy nincsen ebben semmi újdonság, hogy ezt mondta március tizenötödikén, meg tavaly ilyenkor is. Mert ugyan egy ideje már valóban kiütköztek Orbán eurofóbiás tünetei; tán épp egy ilyen ünnepi alkalommal ragadtatta magát a Moszkva és Brüsszel közti párhuzam nagy lehetőségekkel kecsegtető képének megfestéséig is, de az még csak fedőszöveg, falmelléki duma volt ahhoz képest, amit most nyomott. Anno majdhogynem mellékszál volt a nagy tervek, az imponálónak mondott eredmények és az idióta anekdoták épp aktuális szövetében. Kis takarózás, kis figyelemelterelés. Csakhogy 2012. október 23-án szó sem volt Moszkva és Brüsszel összehasonlítgatásáról, a tervek is elmaradtak, ha csak azt nem tekinthetjük tervnek, hogy mi majd erősek leszünk, s a különben nem létező eredmények is csak úgy jelentek meg, mint amelyeket az Európai Unióval szemben értünk el. Európában tombol a munkanélküliség, mi pedig kétszázezer polgártársunknak adtunk a napokban zsíros munkát, amivel többször annyit kereshetnek, mint a segély. Most nem az a célunk, hogy ennek és a szerfelett hasonló, ám feltűnően kicsiny számú tódításnak az igazságtartalmát vizsgáljuk - azt megtesszük hétről hétre -, hanem az, hogy leírjuk azt a szövegkörnyezetet, amiben az állam az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulóját ünnepelte. Azt a környezetet, az igazság azon furcsa, pillanatnyi kis táborhelyét, ahol a sorozatos hazugságok adták ki, nem is a végére, inkább már az elején a valót. Anekdoták, példabeszédek már nem is hagyták el a miniszterelnöki szájat.
Viszont Moszkva és Brüsszel helyett a szovjet birodalom és az Európai Unió közé került egyenlőségjel, a megszálló Vörös Hadsereg és a nemzetközi pénzvilág közé. A nemzetközi pénzvilág a rém, s annak madzagján, pórázán lóg az unió nevű gonosz báb, ami e pénzvilág legutóbbi megingásának a szelére egyszerűen összerogyott. S most vagy feltápászkodik, vagy sem, de azt egészen biztosan nem a mi zsírunkon fogja tenni, mert nem hagyjuk. Épp csak nem tette hozzá, hogy csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van. (Nyilván azért nem, mert ezek Nagy Imre szavai, akit pont ez a mai "ünnep" igyekezett leginkább kitörölni a kollektív emlékezetből.) Ne mondja azt sem senki, hogy így csak egy eszelős beszél. Orbán pontosan tudta, hogy mit mond, pontosan tudta, hogy milyen célból nem mond igazat. Természetesen - hisz soha más okból nem csinált semmit - azért beszélt így, hogy megtarthassa a hatalmát. Orbán Viktor ünnepi beszéde nem volt más, mint annak a mondatnak a nagyzenekari változata (háta mögött a Magyar Rádió szimfonikusaival), melyet még az első békemenet után talált mondani, hogy tudniillik ha nincs az a menet, akkor megpuccsolják őt Brüsszelből. Az eredmények elmaradtak, a tervekben, az ígéretekben már hű követői sem hisznek, nem maradt más, mint a régi - alkalmasint sosem funkcionáló - taktika, rákenni ezt az egész sarat egy ellenségre. Ha beveszik elegen a megszálló, prédáló unió meséjét, van még remény. S ma - hála a törvényekkel egyenlőtlenné tett esélyeknek - már nem is kellenek hozzá olyan sokan, mint eddig.
Volt egy ember is 2012. október 23-án a Kossuth téren, aki kis papírzászlócskájával, gyerekével ünnepelni jött volna szülei, nagyszülei forradalmát, s ott véletlenül vagy akarva belefutott a miniszterelnök beszédébe? Egy fenét, nem volt egy szál sem. Megint összetrombitálták a békemenetet, beindultak a buszok, sürögtek a szervezők, hemzsegtek az álcivilek, s a nagy tömeg valahonnan odavonult a miniszterelnök lába elé. A szavazók, akiket még másfél évig össze kell tartani.
Nem szólt itt semmi 1956-ról, minden csak 2014-ről. Mint az előző választások óta mindig - egyre kétségbeesettebben. Immár sarokba szorítva.
