Vakvágányon

A szerk.

Most, hogy a magyar gazdaság romlásával, az állam diszfunkcionális működésének szaporodó jeleivel, az életszínvonal immár elhazudhatatlan süllyedésével, a nemzetközi térvesztés nyilvánvalóvá válásával a valóság mind többször betüremkedik abba a párhuzamos univerzumba, amelyet másfél-két évtizede építget az orbáni propaganda – és amely világban minden, de tényleg minden Orbán Viktor körül forog, és minden, de tényleg minden jó Orbán Viktor politikusi zsenialitásának és tévedhetetlenségének az eredménye –, a miniszterelnök és a környezete mind többször hivatkozik a valóságra.

„A mi legnagyobb szövetségesünk a valóság és a nyilvánosság”, mondta például múlt pénteki rádiós szózatában, amelyben többek között strasbourgi vesszőfutását igyekezett tágabb kontextusba helyezni, és ellene szőtt nemzetközi összeesküvésként eladni a hívőknek. A valóság talaján álló békepárti és nyílt Orbán Viktor (nyílt, mert büszke egyenességgel vásárol energiahordozót az oroszoktól, nem pedig alattomban, mint ahogyan az őt ezen ügyletek miatt támadó nyugatiak) az Európai Parlament vitanapján természetesen ismét kiosztott sallereket, leesett néhány lángos is – érzékeltette a feszült helyzetet a maga „utcai harcos” stíljében –, és beszámolóját kimondatlanul azzal az axiómával zárta, mely szerint neki igaza lesz.

Az ambícióiban, uralmi vágyaiban és önképében megsértett Orbán mostani gyermeki reakcióiban (vagy a korábbiakban: lásd „akkor meghosszabbítjuk Bicskéig!”) ne csupán a megsebzett lélek azonnali revánsvágyát lássuk. Hanem a tragédiát is, amelyet a saját korlátait elképzelni sem bíró Én e bosszúvágytól hajtva előidéz az országban. Az egykori oroszfaló Orbán közeledése az oroszokhoz, a „Kelethez” és egy sor diktátorhoz minden egyes európai és atlanti kudarcával eltökéltebb és erősebb lett. (Emlékezzünk vissza az ún. „garbós” interjújára legelső miniszterelnöki éveiből, amelyben az Egyesült Államok nagyszerűségéről osztotta az észt kéretlenül is – aminek, gyanítjuk, a legfőbb oka az volt, hogy parádés külsőségek közepette fogadták, s ezért igen fontos politikai tényezőnek gondolhatta magát.) A távolodás az uniótól mind sebességében, mind az unióról szóló orbáni beszéd egyre alpáribb stílusában józan ésszel aligha felfogható és megmagyarázható. Nem véletlen, hogy aki minderre racionális indokot igyekszik találni, az előbb-utóbb „a vajon mivel foghatja Putyin a magyar miniszterelnököt” rejtélyéig jut el. Bár nem zárható ki e lehetőség sem, számos érv szól ellene is; például kötve hisszük, hogy az oroszok olyat tudnának Orbánról vagy valamely családtagjáról, amit az amerikaiak vagy akár a németek nem.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.