Vakvágányon

Most, hogy a magyar gazdaság romlásával, az állam diszfunkcionális működésének szaporodó jeleivel, az életszínvonal immár elhazudhatatlan süllyedésével, a nemzetközi térvesztés nyilvánvalóvá válásával a valóság mind többször betüremkedik abba a párhuzamos univerzumba, amelyet másfél-két évtizede építget az orbáni propaganda – és amely világban minden, de tényleg minden Orbán Viktor körül forog, és minden, de tényleg minden jó Orbán Viktor politikusi zsenialitásának és tévedhetetlenségének az eredménye –, a miniszterelnök és a környezete mind többször hivatkozik a valóságra.

„A mi legnagyobb szövetségesünk a valóság és a nyilvánosság”, mondta például múlt pénteki rádiós szózatában, amelyben többek között strasbourgi vesszőfutását igyekezett tágabb kontextusba helyezni, és ellene szőtt nemzetközi összeesküvésként eladni a hívőknek. A valóság talaján álló békepárti és nyílt Orbán Viktor (nyílt, mert büszke egyenességgel vásárol energiahordozót az oroszoktól, nem pedig alattomban, mint ahogyan az őt ezen ügyletek miatt támadó nyugatiak) az Európai Parlament vitanapján természetesen ismét kiosztott sallereket, leesett néhány lángos is – érzékeltette a feszült helyzetet a maga „utcai harcos” stíljében –, és beszámolóját kimondatlanul azzal az axiómával zárta, mely szerint neki igaza lesz.

Az ambícióiban, uralmi vágyaiban és önképében megsértett Orbán mostani gyermeki reakcióiban (vagy a korábbiakban: lásd „akkor meghosszabbítjuk Bicskéig!”) ne csupán a megsebzett lélek azonnali revánsvágyát lássuk. Hanem a tragédiát is, amelyet a saját korlátait elképzelni sem bíró Én e bosszúvágytól hajtva előidéz az országban. Az egykori oroszfaló Orbán közeledése az oroszokhoz, a „Kelethez” és egy sor diktátorhoz minden egyes európai és atlanti kudarcával eltökéltebb és erősebb lett. (Emlékezzünk vissza az ún. „garbós” interjújára legelső miniszterelnöki éveiből, amelyben az Egyesült Államok nagyszerűségéről osztotta az észt kéretlenül is – aminek, gyanítjuk, a legfőbb oka az volt, hogy parádés külsőségek közepette fogadták, s ezért igen fontos politikai tényezőnek gondolhatta magát.) A távolodás az uniótól mind sebességében, mind az unióról szóló orbáni beszéd egyre alpáribb stílusában józan ésszel aligha felfogható és megmagyarázható. Nem véletlen, hogy aki minderre racionális indokot igyekszik találni, az előbb-utóbb „a vajon mivel foghatja Putyin a magyar miniszterelnököt” rejtélyéig jut el. Bár nem zárható ki e lehetőség sem, számos érv szól ellene is; például kötve hisszük, hogy az oroszok olyat tudnának Orbánról vagy valamely családtagjáról, amit az amerikaiak vagy akár a németek nem.