Horn Gyula nem könnyíti meg azon honfitársaink dolgát, akik amellett kívánnának érvelni, hogy az agg miniszterelnököt méltánytalanság érte, midőn az államfő megtagadta tőle a magas szintű plecsni adományozását. Ugyanakkor a kitüntetés nem odaítélésének hívei is csodálattal adóznak Horn Gyula hétvégi teljesítményének. A szenior előadóművész önszületésnapi produkciója már-már a régi időket idézte! Horn a hivatalos műsoridő lejárta után egy másodperccel már fel is hágott a pulpitusra, s ott nem csak a köztársasági elnök jó nagynénikéjét emlegette fel, és nem csak az Alkotmánybíróság elnökét nevezte renegátnak, de Kiss Pétert is felszólította a szocpárti politika kiigazítására, melyhez ő lelkes segítséget nyújtana. Mindez már-már a művész fénykorára, például a "Mi az ördögnek Magyarországon ennyi filozófus?" c. tréfás jelenetre emlékeztetett. Nem beszélve az abgangról. Gyurcsány, nyilván a további botrány megelőzése céljából úgy tuszkolta le elődjét az emelvényről, ahogy a zord porondmester Zoli bohócot tessékelte ki a leányfalusi cirkusz színpadáról. Gyuszi még igazgatta volna papírjait, még nyomta volna a sódert, talán a gatyáját is letolja, s a serdületlen közönség visító kacagása jutalmazza a piros pöttyös, extralárdzs jégeralsó látványát, de nem volt mese, a légtornászok már bemelegítettek! Kitüntetéspártiak és kitüntetés-ellenesek egyaránt elkerekedett szemmel néztek: ezt tényleg lehet? ilyen van? - és nem maradt érző kebel a honban, melyben ne keltett volna legalább esztétikai jellegű élményt a műsorszám. Azt mégis érdemes megjegyeznünk, hogy ha jó ötletnek is tűnt Horn felterjesztése a magas elismerésre, sőt, megengedjük, a kormányfő nem is igen tehetett volna másképp, a szülinapi bál szervezése előtt nem ártott volna tájékozódni az ünnepelt általános szellemi állapota, vagy legalább a díszvendég Gorbacsov kurrens nézetei felől. A forradalom szovjet leverésének "történelmi szükségszerűségként" való tételezését ugyanis meghaladta a tudomány mai állása. S bár erről a benyögésről vitát sem érdemes nyitni, és a legmegfelelőbb reakciónak a legyintés mellé halkan elmormolt elmész te a francba tűnik, árnyéka mégis rávetül az ünnepségre. Hát kinek kellett ez?
Mindezen komikus események ugyanakkor nem feledtethetik azt a tényt, hogy a nem megítélt kitüntetés erőteljes érzelmeket keltett közéletünk minden zugában. Nem történt ez másképp szerkesztőségünkben sem - olyannyira, hogy nem egy, de két álláspontunk is van róla. Ezért, meg azért, mert szerkesztőségünk A fele nem tudta meggyőzni igazáról B felét, és B fele sem a maga igazáról az A felét, jelen vezércikkünk most kettéágazik.
Az A vágányon haladó érvelés szerint a kormányfő helyesen tette, hogy Horn Gyulát jelölte a Magyar Köztársaság Nagykeresztjének polgári fokozatára, az államfő pedig helytelenül tette, hogy a kitüntetést megtagadta. A következők miatt.
Bár Horn Gyula 1990 után is, és 1994 és 1998 között is számos csibészséget követett el, érdemei szerfölött dúsak. Dúsabbak, mint megannyi, köztekintélynek örvendő kollégájáé a XX. században (igaz, nem volt nagyon erős a mezőny). (Hangsúlyozottan nem az 1990 előtti időkről beszélünk: ennek még lesz jelentősége.) Azután, hogy az 1989-es négyigenes népszavazáson meghiúsult a közvetlen elnökválasztás, és vele Pozsgay Imre államelnöksége, és vele az akkori MDF és az akkori MSZP egybeolvadása a "nemzeti" jellegű "szocializmus" és a korlátozott demokrácia jegyében, Horn (és Kovács László) volt az a két politikus, aki a szocpártból demokratikus, piacorientált, Nyugat-barát, a liberális társadalmak értékeit elfogadó politikai formációt faragott. Ez korántsem volt magától értetődő fejlemény, elég körbepillantani térségünkön, a számos nacionálbolsevik utódpárton. Továbbá. Horn miniszterelnöksége idején több nagy jelentőségű intézkedést foganatosított. A szlovák-magyar és a magyar-román alapszerződések stabilizálták az ország nemzetközi pozícióit. Nem csak egy regionális konfliktuszóna kialakulásának vették elejét, de az ország így megváltotta a belépőjét a NATO-ba is. Az 1994-es gazdasági katasztrófahelyzetet kormánya végül is elhárította, s bár igazán jelentős reform nem fűződik a nevéhez, Horn egy jól-roszszul, de működő, sőt, a prosperitás kapujában álló országot hagyott utódaira. A következő kormány, sőt kormányok is azt a pénzt költötték, amit ő rakott félre.
A kitüntetés megtagadását indokló államfői levél két momentumra hivatkozik. Az egyik Horn Gyula pufajkásmúltja; a másik pedig az, amit Horn Gyula ma erről a múltról - a sajátjáról, de ezáltal az országéról is - gondol.
Ezek az érvek azonban kétségesek. A rendszerváltáskor, 1989-90-ben az ország kimenő (régi, emeszempés stb.) és bejövő (új, demokratikus stb.) politikusai közösen úgy döntöttek, lesz demokratikus átalakulás, és ez az átalakulás megegyezéses úton megy majd végbe. Ez jó döntés volt, hiszen ennek révén lehetett biztosan elkerülni az erőszakot, hovatovább a polgárháborút. A békés rendszerváltás cezúra lett az ország életében: az előzőhöz képest gyökeresen más politikai és törvényi rend keletkezett. Amely egyszersmind - a legsúlyosabb esetektől eltekintve: lásd a sortűzpereket - hallgatólagos amnesztiát is hirdetett a régi rend letéteményesei számára. Azt mondta: a múltjától függetlenül bárki részt vehet az új köztársaság közéletében, ha elfogadja az új szabályokat. Bárki elindulhat a versenyben, anélkül, hogy a múltja miatt joghátrány érné. Amikor a köztársasági elnök Horn karhatalmista múltjára hivatkozva tagadja meg a kitüntetést, ezt a nagyon fontos elvet kezdi ki. Horn - és a cselekedetei ezt bizonyítják - demokratikus politikus lett. Mégis joghátrány érte: nem kaphatta meg azt a kitüntetést, amit bámelyik magyar állampolgár megkaphat (ha az egyéb feltételeknek eleget tesz).
A másik elnöki indok pedig azért áll gyenge lábakon, mert Horn cselekedeteinek tényleges súlya, azok - az ország lakóinak életére gyakorolt - valódi hatása mellett alig is tűnnek fontosnak Horn Gyula gondolatai és szavai. Horn az 1990 előtti időkről ellenszenves, sőt felháborító hülyeségeket beszél. Mostanában különösen. De kit érdekel? Van-e joga hozzá? Van. És különben is: a kitüntetés eddigi birtokosai vajon sosem állítottak nyilvánosan olyasmit, ami szöges ellentétben állna az "alkotmányból levezethető értékrenddel"?
Az A vágányon futó érvelés hívei tehát úgy vélik, az elnöki vétó igazságtalan, és nem szül jó vért. Megtámogatja a komcsizást. Nem azt sugallja, hogy ebben az országban ahányan vagyunk, annyifélék; hogy egy ember életében a legfontosabbak a jó cselekedetei; hogy el kell viselnünk azt, ha valaki számunkra fontos kérdésekről mást gondol, mint mi; hogy akkor is meg kell bocsátanunk, ha az illető bűnös nem kér bocsánatot.
De mit gondol lapunk a B vágányon? Miért nem jár Hornnak az ordó mégsem?
Legelsősorban is azért nem, mert törvénytelen lenne - kétszeresen is.
1. A gesztus durván sértené a Magyar Köztársaság egyik törvényét. A mi történetünk pedig pont ezzel a törvénnyel egyidős, nem árt tehát felidézni. Ha nincs rendszerváltozás, és marad a diktatúra, nincsen Magyar Narancs. De van például a "munkás-paraszt hatalomért" nevű kitüntetés, amit azért adtak, mert valaki tevékenyen részt vett az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében (nyakunk rá, hogy ilyenje spec. Horn Gyulának is van, ha akarja, időnként fényesítgeti is). A rendszerváltás egyik alapvető célja azonban az volt, hogy lehessen végre az 1956-os forradalomról és szabadságharcról nyíltan és őszintén beszélni. 1956 a mi számunkra identitásképző tényező. Abban hiszünk, hogy bármikor szót emelhetünk a zsarnokság, saját zsarnokaink, vagy a bárminő, a mégoly távoli zsarnokok ellen. Abban hiszünk, hogy a magunk lehetőségei szerint bármikor küzdhetünk az elnyomás ellen.
De 1956 identitásképző erővé vált a Magyar Köztársaság számára is, amikor a végre szabadon megválasztott parlament első dolga lett, hogy törvénybe iktassa 1956 emlékét (1990. évi XXVIII. törvény). Előtte csak a hit volt, de tizenhét éve e törvény szerint élünk. Horn Gyula több alkalommal bizonyságot tett arról, hogy ez a törvény számára nem létezik. Lehet, hogy nem is ismeri? Mindegy, a köztársaságnak semmi oka kitüntetni valakit, aki bizonyos törvényeit - adott esetben tetszése szerint válogatva köztük - ignorálja. Horn a büdös életben nem beszélt nyíltan és őszintén sem 1956-ról, sem önmaga szerepéről a forradalom leverésében. Ha pontosak akarunk lenni, összevissza beszélt, ahány fórumon, annyi verzióban adta elő tettei és motivációi históriáját - papír is van róla, a könyvei. Horn Gyula érdemei lehetnek bármennyire számosak, az adott kérdés eldöntése szempontjából nyilván irrelevánsak. Horn Gyulát válasszuk bár meg újra és eztán is akárhányszor miniszterelnöknek, áldásunk rá. De azon köztársaság legmagasabb kitüntetését lehetőleg ne viselje, mely legitimációját az 1956-os forradalomtól is eredezteti. Mert akkor a köztársaság maholnap kitüntethet olyanokat is, akik esetében sokkal tisztábban látható esetleges akkori szerepük - adott esetben a forradalom leverésében.
Horn Gyulát semmi gyakorlati természetű hátrány soha nem érte 1956-os szerepéért, vagy annak értelmezéséért, igen helyesen. Mást se érjen soha. Azért volt Magyarország miniszterelnöke, mert szabadon megválasztottuk. Ha jó miniszterelnök volt, meg is volt a gyakorlati jutalma, és az eszmeit is meghozza az utókor, de akár a jelenkor is, bár lehet, hogy nem egy plecsni képében. Hiszen:
2. A kitüntetéséhez hiányzik egy törvény. Sajnos vagy nem, momentán a magyar törvények nem ismernek olyan kitüntetést, amiben a "de" szócska szerepelne, tudja a fene, a Magyar Köztársaság Nagy De Bizonyos Szempontokból Egészen Kicsike Keresztje. S míg ilyen nem lesz, oktalan Horn Gyula nevezése.
Csapataink addig is harcban állnak!
Egymással!
