A szerk.

Vesszen Triatlon!

A szerk.

A magyar irodalom egyik örök Nobel-várományosa, Krasznahorkai László a minap interjút adott a Skandinávia-szerte méltán népszerű Svenska Dagbladet című svéd napilapnak.

A beszélgetés apropójául a stockholmi művészeti központ, a Kulturhuset Stadsteatern által az írónak adományozott irodalmi díj szolgált, s jobbára arról szólt, hogy minden reménytelen. Főként Magyarországon reménytelen minden, de máshol is elég szar a szar, talán csak Triesztben jobb valamivel, mert ott a multikulturalizmus még tartja állásait (és ott tartózkodik Krasznahorkai is).

Magyarországon azért reménytelen a helyzet különösen, mert mindenki nagyon hülye, és sok köztünk a szemétláda is. Hogy mennyire nagyon hülye mindenki, hogy milyen „rétegei” vannak az „ostobaságnak”, azt az irodalmár azzal igyekezett bizonyítani, hogy valami szélsőjobboldali tüntetésen (feltesszük, a tévéközvetítésén, vagy valamely róla szóló sajtóbeszámolóban) látott egy táblát, melyen az állt, hogy „Vissza Trianon”. (Ha nem tévén vagy a lapokban látta, hanem ott volt, elnézést kérünk.) E „Vissza Trianon” láttán Krasznahorkai azt a következtetést vonja le, hogy „ennyire műveletlenek ma az emberek”, hiszen „Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más”. Magyarul a táblacipelő (s személyében az „emberek”, ti. a magyar emberek, lásd még: a magyar emberek) annyira nagyon hülye (hülyék), hogy azt hiszi (hiszik), hogy Trianon maga az Édes Erdély, vagy a Felvidék, vagy egyenesen Oberwart, Untermausdorf és a galádul elcsatolt további burgenlandi erősségek. De nem így van ám, mert Trianon egy párizsi kastély volt. Ezért tehát „ma Magyarországon már nincs remény, és ez nemcsak az Orbán-rezsim miatt van, hanem az ilyen emberek miatt is. A probléma nemcsak politikai, hanem társadalmi is. Ez egy elveszett generáció.”

Erre mondja azt a művelt franszia (már amikor a Via Armando Diazról befordul a San Giorgióra, s a Molo della Pescheria felől a hajába kap a szél), hogy no shit, Sherlock! Magyarul: ne bassz, egy kastély, tényleg? Ki hitte volna? Ezért hülye itt mindenki, csak az író trolibusz (melyre itt mi mind várományosak vagyunk időnként, ha nincs épp felsővezeték-szakadás).

Most lépjünk túl azon, hogy rendes ember így nem beszél, nem hülyézi le embertársait en général, s azon is, hogy mit ért itt elveszett generáció alatt a szerző, az ismeretlen korú, ám kastélyvonalon járatlan táblacipelőét, vagy esetleg a nagymamucikájáét, esetleg a kisonokájáét, vagy mindegyiket. Nézzük inkább további közlendőit, kvázi az indoklási szakasz folytatását.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A pribék és áldozatai

Vannak példák a filmtörténetben, amelyeknek kiindulópontja az egykori áldozat jellemzően váratlan, ritkábban tudatos találkozása börtönőrével/kínzójával. Liliana Cavani Az éjszakai portásától Denis Villeneuve Felperzselt földjén át Jonathan Teplitzky A háború démonjai című filmjéig találhatunk néhány (nem olyan sok) példát erre az alaphelyzetre.

Táborlakók

A holokauszt történetének van egy makacsul újratermelődő perspektívája: Auschwitz mindent elnyel, a többi helyszín pedig vagy ennek a gravitációs mezőnek a peremére szorul, vagy egyszerűen kiesik a látómezőből. Szécsényi András Csereláger című könyve nem akar leszámolni ezzel a perspektívával – csendesebben, de határozottabban tesz mást: elmozdítja.

Együttélési problémák

Panaszt tett a szegedi önkormányzati ingatlankezelő cég munkatársára egy ügyvéd, akivel ügyfelei érdekében tárgyalva nem tudott szót érteni. A cég lépett: elbocsátotta az ügyvéd élettársát, aki próbaidőn dolgozott ott. Az eset az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala elé került.

Csak a csönd

Máig nem kárpótolták a Felvidékről kitelepített magyarokat, noha a magyar Alkotmányíróság (AB) már 1996-ban kimondta e helyzet alkotmányellenességét. Az AB akkor a rendezés határidejét 1997-re tűzte ki. A köz­vélemény erről az ügyről jószerivel semmit nem tud.

Tényleg politikai döntések születnek a magyar sajtóperekben?

A Bors különszámának betiltásán azért lepődhettek meg a fideszes politikusok, mert az utóbbi években nem ehhez a bírói gyakorlathoz szoktak. A propaganda­média és a Fidesz lejárató kampányainak védelmében a bíróságok többször is abszurd döntéseket hoztak, ám amikor a miniszterelnök perelt, már más szabályokat alkalmaztak.