A beszélgetés apropójául a stockholmi művészeti központ, a Kulturhuset Stadsteatern által az írónak adományozott irodalmi díj szolgált, s jobbára arról szólt, hogy minden reménytelen. Főként Magyarországon reménytelen minden, de máshol is elég szar a szar, talán csak Triesztben jobb valamivel, mert ott a multikulturalizmus még tartja állásait (és ott tartózkodik Krasznahorkai is).
Magyarországon azért reménytelen a helyzet különösen, mert mindenki nagyon hülye, és sok köztünk a szemétláda is. Hogy mennyire nagyon hülye mindenki, hogy milyen „rétegei” vannak az „ostobaságnak”, azt az irodalmár azzal igyekezett bizonyítani, hogy valami szélsőjobboldali tüntetésen (feltesszük, a tévéközvetítésén, vagy valamely róla szóló sajtóbeszámolóban) látott egy táblát, melyen az állt, hogy „Vissza Trianon”. (Ha nem tévén vagy a lapokban látta, hanem ott volt, elnézést kérünk.) E „Vissza Trianon” láttán Krasznahorkai azt a következtetést vonja le, hogy „ennyire műveletlenek ma az emberek”, hiszen „Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más”. Magyarul a táblacipelő (s személyében az „emberek”, ti. a magyar emberek, lásd még: a magyar emberek) annyira nagyon hülye (hülyék), hogy azt hiszi (hiszik), hogy Trianon maga az Édes Erdély, vagy a Felvidék, vagy egyenesen Oberwart, Untermausdorf és a galádul elcsatolt további burgenlandi erősségek. De nem így van ám, mert Trianon egy párizsi kastély volt. Ezért tehát „ma Magyarországon már nincs remény, és ez nemcsak az Orbán-rezsim miatt van, hanem az ilyen emberek miatt is. A probléma nemcsak politikai, hanem társadalmi is. Ez egy elveszett generáció.”
Erre mondja azt a művelt franszia (már amikor a Via Armando Diazról befordul a San Giorgióra, s a Molo della Pescheria felől a hajába kap a szél), hogy no shit, Sherlock! Magyarul: ne bassz, egy kastély, tényleg? Ki hitte volna? Ezért hülye itt mindenki, csak az író trolibusz (melyre itt mi mind várományosak vagyunk időnként, ha nincs épp felsővezeték-szakadás).
Most lépjünk túl azon, hogy rendes ember így nem beszél, nem hülyézi le embertársait en général, s azon is, hogy mit ért itt elveszett generáció alatt a szerző, az ismeretlen korú, ám kastélyvonalon járatlan táblacipelőét, vagy esetleg a nagymamucikájáét, esetleg a kisonokájáét, vagy mindegyiket. Nézzük inkább további közlendőit, kvázi az indoklási szakasz folytatását.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
