A szerk.

Veszett hitek

A szerk.

Az egyszerűbb és megnyugtatóbb értelmezés még mindig az lenne, ha valamiféle regionális konfliktusnak tudhatnánk a Hamász támadását Izrael ellen és Izrael állam katonai válaszlépéseit a gázai övezetben.

Az a két politikai erő, amely az elmúlt bő tíz-tizenöt évben egyik is, másik oldalon is hatalmon volt – a Hamász és kisebb megszakítással az izraeli jobboldal – a másik hatalmon tartásában volt érdekelt, közös ellenségük, inkább kimondatlanul, mint kimondva a „két állam megoldás” volt. A Netanjahu-kormányok legfőbb gondja a két palesztin politikai formáció, a Palesztin Hatóságot uraló Fatah és a Gázát irányító Hamász elszigetelése és megosztása volt; Gázából Izrael állam kivonult és mosta kezeit, míg Ciszjordániában lényegében átvette az irányítást, a tehetetlen és korrupt Palesztin Hatóság névleges fennhatóságának hátterében. Az izraeli kormányok – és vele, nem kétséges, az izraeli választók is – abban a hitben ringathatták magukat, hogy az együttélés tartós, intézményes formáit életre hozni, a konfliktus okát ugyan megszüntetni nem tudták, de legalább menedzselni a konfliktust igen; s eközben még saját jobboldali és szélsőjobboldali közönségüket is egyben tudják tartani. Azt, hogy vajon a Hamász – amely a 2006-os, még demokratikusnak mondható választások után nyilvánvaló erőszakkal szilárdította és őrizte meg a hatalmát Gázában – valójában mindvégig a forradalmi erőszakban és Izrael megsemmisítésében látta-e a „megoldást”, biztosan nem tudjuk. Talán volt, amikor nem ebben hittek; de ez ma már kevésbé fontos. És az is biztos, hogy a Netanjahu-kormányok ezt a, nevezzük így, radikalizálódást nem vették észre. Ha észreveszik, talán nem történik meg október 7-dike.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.