Veszett hitek

Az egyszerűbb és megnyugtatóbb értelmezés még mindig az lenne, ha valamiféle regionális konfliktusnak tudhatnánk a Hamász támadását Izrael ellen és Izrael állam katonai válaszlépéseit a gázai övezetben.

Az a két politikai erő, amely az elmúlt bő tíz-tizenöt évben egyik is, másik oldalon is hatalmon volt – a Hamász és kisebb megszakítással az izraeli jobboldal – a másik hatalmon tartásában volt érdekelt, közös ellenségük, inkább kimondatlanul, mint kimondva a „két állam megoldás” volt. A Netanjahu-kormányok legfőbb gondja a két palesztin politikai formáció, a Palesztin Hatóságot uraló Fatah és a Gázát irányító Hamász elszigetelése és megosztása volt; Gázából Izrael állam kivonult és mosta kezeit, míg Ciszjordániában lényegében átvette az irányítást, a tehetetlen és korrupt Palesztin Hatóság névleges fennhatóságának hátterében. Az izraeli kormányok – és vele, nem kétséges, az izraeli választók is – abban a hitben ringathatták magukat, hogy az együttélés tartós, intézményes formáit életre hozni, a konfliktus okát ugyan megszüntetni nem tudták, de legalább menedzselni a konfliktust igen; s eközben még saját jobboldali és szélsőjobboldali közönségüket is egyben tudják tartani. Azt, hogy vajon a Hamász – amely a 2006-os, még demokratikusnak mondható választások után nyilvánvaló erőszakkal szilárdította és őrizte meg a hatalmát Gázában – valójában mindvégig a forradalmi erőszakban és Izrael megsemmisítésében látta-e a „megoldást”, biztosan nem tudjuk. Talán volt, amikor nem ebben hittek; de ez ma már kevésbé fontos. És az is biztos, hogy a Netanjahu-kormányok ezt a, nevezzük így, radikalizálódást nem vették észre. Ha észreveszik, talán nem történik meg október 7-dike.