Amikor a fellebbviteli tanács megfordította az első fokú ítéletet, minél fogva a horvát hadsereg volt tábornoka a 24 börtönév letöltése helyett szabad emberként távozott a bíróságról, az ítélet kihirdetése pillanatában tehát Hága minden eddigi ítélete megzápult. Még a legmérsékeltebb, leginkább megbékéléspárti szerbiai politikusok, közszereplők sem fogják tudni megmagyarázni azt, hogy Gotovina hogyan úszhatta meg. Valószínűleg már maguknak sem - de a választóiknak vagy lehetséges választóiknak végképp nem. Ami annál fájdalmasabb, mert az 1990 és 1995 közötti vérontásért épp a korabeli szerb politikát terheli a legnagyobb felelősség. Ha a százezer halotthoz és a töméntelen, máig tartó szenvedéshez vezető útra Belgrádból lökték rá Horvátországot, Kosovót és Boszniát, ha e bűnök többségét szerbek követték el valamely szerb állami vagy para-állami entitás nevében, és ennélfogva a hágai ítéletek többsége szerb nemzetiségű bűnelkövetőket marasztalt el, akkor ezen ítéletek hitelessége életbe vágó volt Szerbia és szomszédai közös jövője szempontjából.
Lennének persze érveink amellett is, hogy a törvényszék hitelességét épp Gotovina felmentése támasztja alá. Ha az ügyészek nem találtak elég bizonyítékot arra, hogy ő és állítólagos bűntársai, köztük a néhai Franjo Tudjman államelnök - bűnszövetkezetben és avval a céllal, hogy a Horvátország megszállt területein élő szerbeket elűzzék - háborús bűnöket követtek el, és ha az első fokon eljáró tanács ennek ellenére, tehát a bizonyítékok elégtelensége dacára marasztaló ítéletet hozott, akkor örüljünk annak, hogy ezt a gikszert a fellebbviteli fórum korrigálta. Még akkor is, ha meggyőződésünk, hogy épp az történt, amit ez a jogerős ítélet tagad. Ahogy a jugoszláviai háborúk mindegyikében az etnikai tisztogatás, azaz a más nemzetiségűek elűzése a meghódított területekről nem a mellékterméke volt a hódításoknak, hanem a célja, úgy az 1995-ös horvátországi hadművelet is, az ország megszállt területeinek jogos visszafoglalása a szerb nemzetiségű lakosok jogtalan elűzésével járt együtt. A legjobb megoldásunk tehát az lenne, hogy a jog győzedelmeskedett az igazság fölött: mert az igazságot az erre hivatott és kijelölt személyeknek, a hágai ügyészeknek jelesül nem sikerült a jog nyelvére lefordítani és a jog eszközeivel érvényre juttatni.
Azt írtuk az imént: lenne. Nem ok nélkül.
Az első fok Gotovinát és bűntársait azért marasztalta el, mert a Vihar hadművelet, az Oluja során a visszafoglalni kívánt Knint és három másik települést a katonai célpontok megkülönböztetése nélkül ágyúzták. Azaz az operáció a civil lakosság ellen (is) irányult, hogy a civil lakosságot így lakóhelyük elhagyására bírják. A civil célpontok támadása pedig par excellence háborús bűn; ez a tény volt az ítélet leglényege, élő, dobogó szíve. A fellebbviteli fórum viszont úgy ítélte meg, hogy az eljáró tanács elégtelen bizonyítékok alapján jutott erre a következtetésre. Amikor ugyanis az első fok azt állította, hogy az esetleges katonai célpontoktól legalább 200 méter távolságra becsapódó lövedékeket nem célzási hibának tekinti, hanem a megkülönböztetés nélküli ágyúzás bizonyítékát látja bennük, a 200 méteres határt önkényesen és szakértői véleményekkel nem kellően alátámasztva állapította meg. Ha pedig nem történt indiscriminate shelling, egészen pontosan: a vád nem bizonyította be minden kétséget kizáróan, hogy megkülönböztetés nélküli tüzérségi támadás folyt Knin, Benkovac, Obrovac és Gracac ellen, mert nem támasztotta alá semmivel, hogy épp 201 méterrel kell az indiscriminate shelling tényállásának megvalósulásához a katonai célpontok mellé lőni, úgy nincs marasztaló ítélet sem. Akkor Gotovina szabad. Az Oluja pedig makulátlan - még egyszer: az a céljait tekintve jogszerű és igazságos nemzeti felszabadító hadművelet, amely végén több tízezer ártatlan szerb civil menekült el örökre szülőhelyéről, több száz pedig máig tisztázatlan körülmények közt meggyilkoltatott.
Bizonyára van olyan pozíció, szakmai szemszög, egy kis zug a világban, ahonnan nézve mindez nem öncélú szőrszálhasogatásnak tűnik, hanem a legszebb jogelvek, a jogi következetesség és elfogulatlanság apoteózisának. És nem is hirdetnénk eredményt e helyütt abban a versenyben, hogy vajon ki hibázott nagyobbat: az ügyészség, az első fokú vagy a fellebbviteli tanács. Még akkor sem, ha a másodfok - józan ésszel felfoghatatlan módon - nem vett tudomást azokról a bizonyítékokról, amelyek nem közvetett módon tanúskodtak civil célpontok támadásának szándékáról. Arról, hogy Kninre másfél nap alatt 900 lövedék hullott. Az öt bíróból ketten fűztek emiatt különvéleményt az ítélethez: és nevezték azt példátlan módon az igazság megcsúfolásának.
De egy lépést kell csak hátralépnünk ahhoz, hogy a jog és az igazság közti szakadék megnyílásában meglássuk a valódi katasztrófát. Azt, hogy ez az ítélet, és a nyomában Szerbiában és Horvátországban egyaránt feltámadó nacionalista orgia hogyan teszi lehetetlenné a továbbiakban a saját bűnök, a saját nemzet nevében és felhatalmazásával elkövetett gaztettek beismerését; egyáltalán, a tagolt, tényszerű beszédet róluk. A társadalmi elismertetésüket. Hogy hogyan veszi ki a képletből az ezen fáradozó egyének és csoportok eddigi legfőbb támaszát, a hágai Törvényszéket - melynek legfontosabb ítéleteit eddig nemcsak az igazság győzelmének láthattuk, de a kelet-európai kisállami sovinizmus valódi természetét és végső következményeit bemutató enciklopédiának is. Hogy hogyan nyeli el ez a szakadék az áldozatokat, a vallomást tevő túlélőket. Azt az elvet, amelynek a nevében a Törvényszéket létrehozták: hogy a jognak nem önmagát, hanem az igazságot kell szolgálnia.
