Magyar Narancs: Húsz évig volt Ferencváros polgármestere, melyik időszakra emlékszik vissza legszívesebben?
Gegesy Ferenc: Egyértelműen az első polgármesteri ciklusomra 1990 és 1994 között. Gyakorlatilag véletlenül, különösebb felkészülés nélkül lettem polgármester, és menet közben kellett beletanulnom a munkába. Az 1994-ig tartó időszakban volt 34 tenni akaró ember a képviselő-testületben, és együtt kellett kitalálnunk, hogy mit és hogyan kell csinálni. Egymást sem ismertük igazán, így kerülhetett be a testületbe néhány alkoholista, vagy az a képviselő, aki az egyik ülésen a dobermannjával jelent meg. A domináns hozzáállás azonban a segítő szándék volt, és az üléseken komoly, valóban szakmai vitákat folytattunk. Jellemző, hogy mikor a testület a saját díjazásáról döntött, akkor a törvény által meghatározott maximum felét szavaztuk meg magunknak. Ez a hozzáállás aztán fokozatosan megváltozott, alacsonyabb lett a szakmai színvonal, és nyilvánvalóbbá váltak a pártkötődések. Egyre nőtt azoknak a képviselőknek a száma, akik megélhetésként tekintettek a képviselőségre, nem pedig hivatásként.
MN: Mikor kezdett megváltozni a kezdeti hangulat, mikor érkeztek az első, egyértelműen politikai kérések?
GF: A rendszerváltás után létrejött rendszer meglehetősen nagy önállóságot biztosított az önkormányzatoknak. Közvetlen kérés valamelyik párttól vagy minisztériumtól egyáltalán nem érkezett. A fővárossal voltak összeütközések, de azok is elsősorban szakmai alapon. Én 1994-ben döntöttem úgy, hogy nem szeretnék országos politikával foglalkozni. A választások előtt Magyar Bálint határozottan kijelentette, hogy az SZDSZ soha nem lép koalícióra az MSZP-vel. A két forduló között már arról beszélt, hogy ha Horn Gyula lesz a miniszterelnök, akkor nem lesz koalíció. A választások után aztán mégis belépett a párt a szocialista kormányba. A koalíciókötés melletti érvek számomra elfogadhatatlanok voltak, elsősorban az, hogy egy-egy miniszteri szék megszerzése milyen előnyöket jelenthet az SZDSZ-nek. Tarlós István például kilépett ekkor a pártból, én viszont szerettem volna polgármester maradni, ezért azt a kompromisszumos döntést hoztam magamban, hogy nem veszek részt az országos politikában. Néhányszor szerettek volna beválasztani az SZDSZ valamely vezető testületébe, de én már a jelöléseket is visszautasítottam. Önkormányzati vezetőnek tartottam magam, nem pedig politikusnak. Szerettem volna ezt a helyzetet fenntartani, de 2006-ban bekerültem az Országgyűlésbe, és parlamenti képviselőként már nem mondhattam azt, hogy nem vagyok politikus.
MN: Az Országgyűlésben milyen tapasztalatokat szerzett? Érték meglepetések az önkormányzati évek után?
GF: De még mennyire! Noha korábban is hallottam első- és másodkézből pletykákat, a parlamentben testközelből tapasztaltam meg, hogy a fontosabb kérdésekben milyen nagy a pártok közötti egyetértés. A könyvben is leírom azt az esetet, amikor az egyik törvénymódosítás a bankok számára kedvező változásokat tartalmazott egy különösen feszített költségvetési helyzetben. A javaslatot mégis benyújtotta az MSZP–SZDSZ-kormány, és néhány képviselő kivételével az egész parlament megszavazta. Egy héttel később maga Veres János pénzügyminiszter ismerte el, hogy a változtatás – amit ő is megszavazott – ötmilliárdos lyukat ütött a költségvetésen. Más, hasonlóan nagy horderejű ügyben is feltűnt ez a nagy egyetértés. Amikor pedig az SZDSZ kilépett a kormányból, az MSZP interpellációit ugyanúgy nem szavazták le – akkor éppen az MDF néhány képviselője segítette ki a kisebbségi kormányt. Ott ültem mellettük, láttam, hogy nem szavaznak az MSZP ellen. A parlamentben tapasztaltak jelentősen befolyásolták a világlátásomat.
MN: Ma már örül, hogy 2014-ben sem nyert, és azóta nem is politizál?
GF: A 2010-es szavazás estéjén, amikor jöttek be az eredmények, és hallottam, hogy az 53 körzetből mindössze 15-ben nyertem, az természetesen nagyon rosszul esett. De aztán hamar rájöttem, hogy megszűnt a feszültség az életemben, nem kell többé korán kelni, képviselőkkel egyeztetni. Az persze hiányzik, hogy nem tudok olyan jellegű hasznos munkát végezni, mint a húsz év polgármesterkedés alatt. Csak a rehabilitációval és az önkormányzati lakások kiutalásával több ezer ember életkörülményein tudtam javítani, ez nagyon jó érzés. Az pedig nagyon bánt, hogy az utódom az általam elért eredmények jelentős részét lerombolta. A mostani polgármester 12 évig volt önkormányzati képviselő, 8-10 évig frakcióvezető, de volt a pénzügyi ellenőrző bizottság elnöke, sőt még alpolgármester is. Mindenbe belelátott, és azt a gyakorlatot vehette volna át, amelyiket csak akarja. Ehhez képest lelassult a városrehabilitáció, a felújítandó épületek jelentős részét bontásra ítélték, pedig a szükséges forrást megadta az Orbán-kormány 2010-ben. Hagyták leromlani a Ráday utcát, és egyik első intézkedésük az volt, hogy elvonják a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó általános iskola támogatásait, ezzel gyakorlatilag megszüntették azt. Úgy látom, hogy hiányzik a korrupció elleni küzdelem is. Idézhetném azt a mondást, hogy ha egy folyamatot nem tudsz feltartóztatni, állj az élére! Vannak ugyanis olyan rossz döntések, melyeket nem tudok semmilyen más érdekkel megindokolni.
MN: Mit lehet tenni a korrupció ellen egy önkormányzatban?
GF: Helyi szinten mi arra törekedtünk, hogy minél több szereplőt bevonjunk a döntéshozatalba. Néhány ügyben elkerülhetetlen, hogy a polgármester egy személyben döntsön, de ilyen esetekre is olyan eljárást kell kialakítani, hogy minél több ember rálásson a döntéshozatalra, és tudják, milyen elvek és tények alapján születik ez a döntés. A közbeszerzéseknél például volt egy önkormányzati dolgozókból, pénzügyi, műszaki, közbeszerzési szakértőkből, jogászokból álló bizottság a jegyző vezetésével, és egy másik, képviselőkből álló bizottság ellenzéki elnökkel. Mindkét bizottság ajánlást tett egy-egy közbeszerzésnél, és ennek alapján hoztam meg a döntésemet.
Ami a törvényi szabályozást illeti, elsősorban az önkormányzati ülések titkosításának lehetőségét kellene a minimálisra szorítani. Személyiségi jogokra vagy az önkormányzat gazdasági érdekeire való hivatkozással zárt ülés rendelhető el, ebbe a két kategóriába pedig gyakorlatilag mindent be lehet sorolni. Így aztán már a nyilvánosság sem tartja vissza a politikusokat. És természetesen erősíteni kellene az ellenőrző szerveket, a jegyző, a közigazgatási hivatal, az Állami Számvevőszék, a rendőrség vagy az ügyészség szerepét.
MN: Az új önkormányzati törvény javított vagy rontott ezen a helyzeten?
GF: Az új szabályozás összességében rontott a helyzeten. Bővítették például a titkosítás lehetőségét, hiszen a pályázatok kiírását tárgyaló üléseket is zárttá lehet tenni, pedig a pályázatokkal kapcsolatos minden lépésnek nyilvánosnak kellene lennie. Noha a törvény kimondja, hogy a zárt ülésen hozott döntések nyilvánosak, a gyakorlatban az önkormányzatok nem teszik fel honlapjukra ezeket a döntéseket. Az önkormányzatokat leghatékonyabban a jegyző tudná ellenőrizni, hiszen ő rendelkezik a legtöbb információval. Ehhez képest a jegyző ma már teljesen kiszolgáltatott annak a személynek, akit ellenőriznie kéne. A polgármester gyakorlatilag indoklás nélkül kirúghatja a jegyzőt, aki így nem tud érdemi munkát végezni.
MN: Ön szerint miért lett ilyen a rendszerváltás utáni politika Magyarországon?
GF: A rendszerváltás után átvettünk egy Nyugaton már sikeres jogállami modellt, annak sok intézményével és jogszabályával együtt. A fékek és ellensúlyok viszont már kezdetben sem voltak nagyon erősek, és az évek folyamán egyre csak gyengültek. Erre jó példa, hogy még az Alkotmánybíróságot is milyen könnyedén ki tudta játszani egy önkormányzat. Egy nagyváros polgármestere egy konferencián büszkén mesélte, hogy hoztak egy rendeletet, melyről már akkor is tudták, hogy törvénybe ütköző. Egy év eltelt, mire a közigazgatási hivatal észrevétele alapján az AB elé került az ügyük, ám az alkotmánybírósági tárgyalás előtt egy héttel hatályon kívül helyezték a rendeletet. Az AB tehát lezárta az ügyet, az önkormányzat pedig újabb egy hét elteltével ismét megszavazta a rendeletet. Vagy egy másik eset – még a 90-es évek elején észrevettük, hogy néhány önkormányzati dolgozó gyanúsan gyorsan utalt ki, majd adott el olcsón önkormányzati lakásokat. A lakásokat mi vissza tudtuk szerezni, de a tettesek megúszták. A büntetőeljárás ugyanis olyan sokáig húzódott, hogy mire véget ért, a bűncselekmény elévült. A IX. kerületi rendőrség annyira alulfinanszírozott volt, hogy nem csupán a járőrhiány jelentett állandó problémát, de rendszeresen az önkormányzattól kértek nyomtatópapírt. A rendszerváltás óta az ellenőrző szerveket folyamatosan gyengítette az éppen regnáló hatalom. Ha pedig gyenge az ellenőrzés, akkor az érvényesül, aki vállalja a szabályszegéssel járó, egyre alacsonyabb kockázatot. Ez nem jogállam. 2010-ig látszatjogállamban éltünk, azóta már a látszat sincs meg.
MN: Már több mint hat éve nem polgármester, miért született meg a könyv, és miért most?
GF: Először hagyni kellett, hogy kicsit leülepedjen a húsz év, és át tudjam gondolni az akkor történteket. Amikor összejöttünk az abból az időszakból meglévő barátaimmal, rendre előkerült egy-egy történet. Amikor például valaki egy késsel hadonászva tört be az irodámba lakást követelve, vagy amikor egy névtelen levél felszólítását követve egy este – a rendőri utasításnak megfelelően golyóálló mellényben – kimentem a Lágymányosi hídhoz, ahol aztán nem történt semmi. A barátaim, a feleségem biztattak, hogy ezek érdekes történetek – az írás ebből indult ki, aztán sorra jöttek elő a régi ügyek és döntések, ami lehetőséget adott újra átgondolni az akkori helyzeteket és az országban történteket. De remélem, hogy a könyvem a rendszerváltás óta elkövetett hibáinkkal is segít szembenézni, és jobban megérthetjük, hol csúsztak félre a dolgok 1990 után. Legjobban annak örülnék, ha elindulna egy vita az elmúlt 25 évünkről, és a felgyülemlett tapasztalatokat beépítenénk a rendszerbe. Ha ugyanazt folytatjuk, amit eddig, és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, akkor annak nagyon rossz vége lesz.
| A veterán meséi Gegesy Ferenc Rend és rendszer című könyvében összegzi húsz polgármesteri és két parlamenti képviselői év tapasztalatait, valamint azt, hogy szerinte miért jutott oda az ország, ahol most tart. A könyvből kiderül, hogy miként válhatott egy újpesti matematikusból Ferencváros polgármestere, s számos anekdotát is találunk benne a mai szemmel különösen naivnak ható 1990 utáni évekből. Az új lakástörvényről például tévéshow-ban vitatkoztak a politikusok, a nézők pedig a végén szavazhattak róla; az egyik karácsonyi ünnepségen pedig az önkormányzati dolgozók a testületi ülés paródiáját adták elő kormánypárti és ellenzéki képviselők előtt. De a könyvből az is kiderül, hogyan utasították el – szakmai megfontolásból – a kerületi rendőrkapitányi címre pályázó Gergényi Pétert, aki később budapesti kapitány lett. Gegesy sorra veszi a különböző szakpolitikák sikereit és kudarcait (különösen érdekes a városrehabilitációról szóló rész), néhol talán túl részletesen is. Az oktatást, egészségügyi rendszert vagy a testvérvárosi kapcsolatokat taglaló fejezetek a könyv első felében kaptak helyet, és ezek a szárazabb témák talán elijeszthetik az olvasót (de például kiderül, hogy a liberális polgármester is – a mai közmunkaprogramhoz hasonlóan – a munkaképes embereknek inkább munkát, nem pedig segélyt adott). Pedig Gegesy később olyan kényesebb ügyekbe is belemegy, mint az önkényes lakásfoglalók, a Dzsumbuj, az Aszódi-lakótelep, a Kultiplex lerombolása, a Müpa építése körüli botrányok vagy éppen az őszödi beszéd utóélete. Az álláspontja néhol vitatható – de nem is dicsekszik azzal, hogy feltétlenül igaza volt, csak azt mondja, hogy akkor azt a döntést tartotta helyesnek. Külön fejezetet kaptak az emlékezetes botrányok, például a Tocsik-ügy, amelybe a IX. kerület is belekeveredett. Előkerül a kerületi parkolás, az, hogy milyen szívességre kérte a polgármestert az egyik párt pénztárosa, és kiderül, hogy polgármestert már pár millió forinttal is meg lehet vesztegetni – a Gegesynél próbálkozó vállalkozók legalábbis ilyen mértékű ajánlatokkal jelentkeztek (a külföldi cégek inkább nyaraltatással próbálnak célt érni). Egy vállalkozó pedig úgy próbált önkormányzati helyiséghez hozzájutni, hogy egy miniszoknyás nőt küldött be a fogadóórára, aki elég egyértelműen fejezte ki szándékait. 2002 után „a helyi kormánykoalíció – melynek összetétele azonossá vált a fővárosival és az országossal is –, olyan nyomasztó többséggel rendelkezett a kerületben, hogy a káros egyéni szándékokat már nem tartotta vissza semmi”. Gegesy arról is vall, hogy addigra már belefáradt a küzdelmekbe, és többször is szemet hunyt bizonyos ügyek felett. A könyv fontos részei az önkormányzatok helyzetét elemző és a rendszerváltás óta eltelt időszakot értékelő fejezetek. Gegesy számításai szerint például a nagyobb önkormányzatok forrásai kifejezetten növekedtek a rendszerváltás után, a többségé nem változott, és csak a kisebb önkormányzatok helyzete romlott. A szerző részletesen leírja, hogy szerinte mi csúszott félre a rendszerváltás után, miben hibáztak a liberálisok, a szocialisták, és mit csinált rosszul a jobboldal. Gegesy szavai nem csak az önkormányzatokra érvényesek, amikor arról ír, hogy a helyzet 2010 óta tovább romlott: |
