Magyar Narancs: A Fidesz arról faggatja a fővárosiakat, hogy mit szólnának ahhoz, ha nem ők választanák, hanem a kormány nevezné ki Budapest vezetőjét. A felmérésben feltett kérdés szerint a megválasztott kerületi polgármesterek egyikét neveznék ki két évre. Közben pedig folyamatosan tagadják, hogy hozzányúlnának az önkormányzati rendszerhez. Elérkeztünk a fordulóponthoz? Valóban bedarálják Budapestet?
Kaltenbach Jenő: Nehéz józanul megítélni a kormányzati szándékokat. Ami ma érvényes, az holnap éppen az ellenkezőjére fordulhat. A Fidesz folyamatosan hazudik, a lehető legalpáribb módon. Mindemellett úgy tartom, hogy az önkormányzatiság az elmúlt évtizedekben semmit sem veszített értékéből. A 2. világháború után voltak olyan szerzők, akik egyenesen azt vallották, hogy önkormányzatiság nélkül nincs demokrácia. Ezt a gondolatot karolta fel a rendszerváltás után a magyar politikai elit, részben uniós nyomásra. Az unió pedig az alapértékek között tartja számon az önkormányzatiságot, illetve a szubszidiaritás elvét. Az Európa Tanács összeállított egy önkormányzati chartát, amelyben rengeteg követelményt határozott meg. Ezek betartását az EU ellenőrizte is a csatlakozási folyamat során. A magyar önkormányzatiság kudarcosságát azonban nehéz lenne tagadni. Ebben az is benne van, hogy a hazai rendszer életre hívói saját ideáik fogságában, tapasztalatok híján nem mérték fel pontosan a magyar társadalom valós állapotát. Az 1989 utáni politikai palettán az SZDSZ állt leginkább az önkormányzatiság pártján, ők beszéltek a legtöbbet a szabadság kis köreiről. Az önkormányzatok valóban a demokrácia iskolái lehetnének, hiszen ezekben a helyi közösségekben közvetlenül megfigyelhető, hogy ki mit akar és tud kezdeni a megkaparintott hatalommal. Ezek valóban az alulról építkező demokratikus berendezkedés építőkövei lehetnének. Csakhogy a magyar társadalom nem volt elég érett ehhez, az SZDSZ pedig túllőtt a célon. A jól működő önkormányzatiságnak ugyanis két eleme van. Az egyik a szabadság, a helyi önállóság elve, miszerint a helyi ügyekről a helyiek döntsenek. Ennek azonban elhagyhatatlan kiegészítése a felső kontroll, hogy senki ne éljen vissza a hatalmával. Ezt az elemet azonban kifelejtették a rendszerből. Így nem annyira a szabadság kis körei jöttek létre, hanem a helyi oligarchák és hatalmasságok kis körei, amelyek azután helyben is elnyomják a demokráciát. Amit pedig erre a Fidesz ráépít, az egyértelműen demokrácia- és unióellenes centralizáló, diktatórikus, nacionalista borítás. Mindez ma már semmit sem szolgál, csak Orbán beteges hatalomvágyát. Budapest volt az utolsó zavaró tényező. Jellemzően még a saját emberükben sem bíztak, előbb Tarlós István mellé rendelték a kerületi fideszes polgármestereket, most pedig a nyakába ültették Fürjes Balázst.
MN: Ha maradna a jelenlegi rendszer és Tarlós nyerne újfent, lenne-e lényegi különbség? Hiszen már így is dróton rángatják a főpolgármestert a pártközpontból.
KJ: Nem hiszem, hogy Tarlós újra nyerne. Ha az országgyűlési választásokon az LMP nem úgy cselekszik, ahogy tette, akkor Budapesten az ellenzék az összes választókörzetet megnyerhette volna. De még így is megszorongatták a Fideszt. Ebből kiindulva nem hiszem, hogy Tarlósnak a következő kampány diadalmenet lenne. Bár kétségtelenül sok függ attól, hogy az ellenzék képes lesz-e együttműködni, és találnak-e egy meggyőző jelöltet. Én a magam részéről Karácsony Gergelyt alkalmasnak találnám erre, népszerű és győzelemre esélyes kihívója lehetne Tarlósnak. Nem tartom kizártnak, hogy a Fidesz éppen a nagy kockázat miatt akarja megtorpedózni az önkormányzati választásokat.
MN: Közben az ön által is emlegetett Fürjes Balázs szintet lépett: a korábbi kormánybiztosból Budapest fejlesztéséért felelős államtitkár lett, aki határozottan tagadja, hogy főpolgármesteri ambíciókat dédelgetne. Milyen szerepe lehet neki ebben a játszmában?
KJ: Aligha lehet bárkinek kétsége afelől, hogy a fővárosi ellenállási góc teljes leradírozása a végső cél. Aki a pénz felett rendelkezik, az a hatalom jelentős részét birtokolja. A fejlesztésre szánt állami és uniós forrásoknak a fővárosi vezetéstől távol eső, állami hűbéres kezébe adása erős állítás arról, hogy a kormány mennyire tartja kompetensnek és megbízhatónak a jelenlegi városvezetést. A fővárosi önkormányzatot üzemeltetési szintre degradálták annak ellenére, hogy a közgyűlésben jelentős többségben vannak, és Tarlós is az ő emberük. Már most sem döntenek semmi valóban fontosról. Budapest egy önkormányzati karikatúra. De, úgy tűnik, még ez is sok Orbán Viktornak.
MN: Milyen mérföldkövei voltak az önkormányzatiság leépülésének Budapesten?
KJ: Kezdjük azzal, hogy éppen az SZDSZ szorgalmazására az önkormányzati törvény budapesti modellje túlságosan decentralizáltra sikerült. A kerületek meghatározó döntési jogköröket kaptak, miközben a Fővárosi Közgyűlés háttérbe szorult. Csakhogy egy ilyen nagyvárost, ahol a közműrendszerek, az úthálózat, a közlekedési vonalak ennyire összekapcsolódnak, nem lehet ennyi szeletre bontani. A kerületek önállósága fontos ugyan, de nem olyan mértékben, ahogy azt annak idején megálmodták. Az volt a ló másik oldala. A hatáskörök szétaprózása szinte ellehetetlenítette a döntéshozatalt. Később próbáltak ezen változtatni, de nem sikerült megteremteni az optimális egyensúlyt a kerületek és a főváros között. Az első Fidesz-kormány kétharmad híján még nem tudott komoly károkat okozni. A második Orbán-kabinetnek ez már megadatott, neki is álltak az önkormányzati törvény kasztrálásának nemcsak Budapesten, hanem az egész országban. Jött az egészségügyi és az oktatási intézmények állami kézbe vétele.
MN: Mennyiben hozott újat a Tarlós-éra, amelynek első négy évét testközelből is megfigyelhette?
KJ: A Tarlós-féle reformok elsősorban az üzemeltetésre vonatkoztak. Létrehozták a Budapesti Közlekedési Központot, amelynek révén egy integrált rendszert próbáltak megvalósítani. De a fő kérdésben, a finanszírozásban, ők sem jutottak előre. Azóta sem sikerült kidolgozni működőképes modellt, amely egyértelműen meghatározná, hogy ki milyen részt vállal az üzemeltetési költségekből. Az ugyanis gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a költségeket nem lehet teljes egészében a lakosságra terhelni, hiszen akkor megfizethetetlenül drágává válna a helyi közlekedés. A kormányt viszont máig nem sikerült rábírni, hogy fizessen. Ez a finanszírozási háború az Orbán–Tarlós-időkben is folytatódott, a főpolgármester veretes szócsatákba bonyolódott az aktuális alvezérrel, minden eredmény nélkül. Sőt, a kormány időközben drasztikusan csökkentette a támogatás korábbi összegét. A BKK így nem sok innovációt hozott. A fővárosi cégek ellenőrzésére létrehoztak egy másik mamutcéget, de ez végül csak arra lett jó, hogy tovább nőtt a távolság az önkormányzat és a cégei között. A Tarlós-korszak nyitányakor egyébként, amikor én is bekapcsolódtam az önkormányzati munkába, még úgy tűnt, hogy törekszenek az együttműködésre. De hamar kiderült, hogy az előterjesztések belső műhelyekben készülnek, a közgyűlés már csak a végeredményt ismerheti meg esetenként százoldalas dokumentumok formájában, amit képtelenség felelősen áttanulmányozni három-négy nap alatt, különösen úgy, hogy egy-egy ülésen száznál is több ügyben kell döntést hozni. Az ellenzéknek már akkor sem volt túl nagy szerepe a döntéshozatalban.
MN: A Fidesz vázolta átalakítási lehetőségek között szerepel a citykoncepció, amely szerint a belvárosi kerületeket összevonnák a fővárosi önkormányzattal, míg a külső kerületeket 3-4 nagyobb egységbe tömörítenék. Ezt eredetileg a liberálisok dobták be a köztudatba még a 2000-es évek elején. Jó ötletnek tartja?
KJ: Soha nem voltam híve ennek az elgondolásnak. Az alapgondolat szerint a magönkormányzat részei szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint a körülöttük szatellitekként keringő külső önkormányzatokhoz. De alapvetően nem szervezetben kellene gondolkodni, inkább a feladatok optimális kiosztását kellene előtérbe helyezni.
MN: A főváros vezetése szinte az önkormányzat létrejötte óta a kerületi kiskirályságok miatt kesereg. Mi lehetne a megoldás?
KJ: Ha létrejönne egy érdemben tenni tudó fővárosi önkormányzat. Azt sem tartom elvetemült ötletnek, hogy a kerületekben ne legyen valóságos önkormányzat, csupán a helyi ügyeket intéző elöljáróság. Ilyen már működött Magyarországon a két világháború között.
MN: Éppen erre tett javaslatot Gerő András történész is, aki a jelenleginél sokkal hatékonyabbnak tartana egy hierarchikusan felépülő fővárosi önkormányzati rendszert, amelyben a várost a széles jogkörrel rendelkező, közvetlenül választott főpolgármester és az őt segítő, szintén választott tagokból álló közgyűlés vezetné, míg a 10-re csökkentett számú kerületeket elöljáróságok irányítanák. Támogathatónak tart egy ilyen Fidesz-tervet?
KJ: Elképzelhetőnek tartanám. Budapest egyetlen város és nem 23. A beépítettsége, a vonalas létesítmények, az egységes városkép mind azt indokolja, hogy egy testület legyen felelős az egész rendszerért és a helyi elem csak olyan kisebb ügyekben nyilvánuljon meg, ahol annak valóban van jelentősége.
MN: Ez nem mond ellent a demokrácia, illetve a szubszidiaritás elvének?
KJ: Épp ellenkezőleg. A helyi önkormányzati rendszer egyik veszélye éppen abban áll, hogy olyan feladatokat lőcsölnek az alsóbb szint nyakába, amelyeket nem tud megoldani. Ha túl sok beleszólást adunk a legalsó szinteknek, az lezárhatatlan vitákhoz vezethet. A magyar társadalom nem kooperatív, hanem konfrontatív. Éppen ezért nagyon kell vigyázni a feladatok kiosztásánál. Ha minden szinten egymással szóba álló és együttműködő, mindenki számára elfogadható megoldást kereső emberek hoznának döntéseket, akkor lentre is lehetne hatásköröket delegálni, de ez egy konfrontatív kultúra, ahol az ütközésen és a másik legyőzésén van a hangsúly. Orbánék pedig ezt fel is erősítik.
MN: E modellben sokan a demokrácia halálát, Budapest bedarálását látják.
KJ: Szeretném hallani az érveiket. Ha az nem antidemokratikus, hogy a Fővárosi Közgyűlés tagjainak többségét nem választják, hanem a kerületi polgármesterekből áll össze, akkor miért lenne az, ha egy választott testület vezetné a várost?
MN: Az ellenzéki bírálók a Franciaországban működő prefektúrákhoz hasonlítják a fenti rendszert.
KJ: A kettőnek semmi köze egymáshoz. A prefektus kormány által kinevezett hivatalnok. A prefektúráknak valóban semmi közük az önkormányzatisághoz.
MN: Az elöljáróságok rendszere nem ezt hozná el?
KJ: Nem, az elöljárókat az én elképzelésem szerint a fővárosiak választanák. De létezik számos közbülső megoldás is. Tegyük fel, hogy az elöljárót a kormány nevezi ki, de beleépíthető egy olyan fék is, miszerint ezt kizárólag a fővárosi önkormányzat jóváhagyásával teheti meg. Így nem nevezhetne ki a városvezetés számára elfogadhatatlan embert. A lényeg az, hogy valóban működőképes legyen a rendszer.
MN: Működőképes lehetne egy olyan rendszer, ahol a közvetlenül választott főpolgármester és a közgyűlés esetleg csupa ellenzékiből tevődne össze, míg a kerületi elöljárókat az Orbán-kormány nevezné ki? Elfogadna akár egyetlen kormányjelöltet is az ellenzékiekből álló testület?
KJ: A demokrácia macerás. Ha azt akarjuk, hogy simán menjenek a dolgok, akkor adjunk minden döntési lehetőséget Orbán kezébe, saját magával talán nem vész össze.
MN: Még az első Orbán-kormány idején vetődött fel a Budapest-minisztérium létrehozásának gondolata. Ez alternatíva lehetne?
KJ: Egyetlen országot sem ismerek, ahol ilyen van. Teljesen elfuserált ötletnek tartom. Akkor már tisztességesebb kinevezni egy prefektust az egész város élére.
MN: Ha nem is prefektust, de államtitkárt már kineveztek Fürjes Balázs személyében a fővárosi fejlesztések lebonyolítására.
KJ: Vajon miért? Tarlós és a fővárosi önkormányzat nem képes arra, hogy egy fővárosi fejlesztést levezényeljen? Nem arról van szó esetleg, hogy Fürjesben jobban megbíznak, hogy a túlárazott korrupciógyanús ügyekben ő hozzon döntést? Esetleg Fürjes jobban tud választani a kormánybarát kivitelező cégek közül? Talán félnek attól a kevéske nyilvánosságtól is, amit a fővárosi önkormányzat jelentene? Ezek rendhagyó gondolatok, csak úgy eszébe jutnak az embernek.
MN: Fürjes kinevezése tekinthető az orbáni Budapest-foglalás első lépésének?
KJ: Ó, hogyne. Akié az aranygyeplő, azé a hatalom. A pénz révén irányítani lehet az eseményeket akkor is, ha nincs közvetlen hatalomgyakorlás.
MN: Jogtechnikai, illetve társadalmi szempontból mennyire lenne bonyolult és időigényes a jelenlegi önkormányzati rendszer Fidesz-baráttá alakítása?
KJ: Semennyire. Azok az elmúlt nyolc évben zajló folyamatok, amelyek minden normális demokratikus jogállamban tiltakozások sorozatát váltották volna ki, Magyarországon zömében visszhangtalanok maradtak. Miért ne lehetne ezt is könnyedén átvinni? A magyar társadalom oly mértékben félrevezetett, fásult, csalódott, passzív, hogy bármit meg lehet vele csinálni. Orbán már be is jelentette, hogy ősszel ismét hozzányúlnának az alkotmányhoz. Vajon mi másért?
MN: A fővárosi önkormányzat már évek óta gúzsba kötve próbál táncolni. Költségvetési bevétele a Demszky-éra utolsó évének 504 milliárdjáról az idei évre 245 milliárdra apadt. Gyakorlatilag csak az üzemeltetésre futja, arra is egyre inkább csak a tartalékok felélése árán. Ennek a kivéreztetett önkormányzatnak ellenzéki vezetővel lenne esélye külön útra fordulni?
KJ: Nem, ennek a győzelemnek lélektani jelentősége lenne, miközben felemelhetne egy vezetőt. A mai ellenzék éléről ugyanis éppen egy karizmatikus vezető hiányzik. Budapest megszerzése szimbolikus jelentőségű lenne. A főpolgármester köré föl lehetne építeni egy alternatívát. Éppen ezt akarja megakadályozni a Fidesz.
MN: Az állam fokozatosan mindenre ráteszi a kezét. A Városliget, a Népliget, a Margitsziget után már bejelentették bizonyos észak-csepeli és a budai Várnegyedben lévő ingatlanok állami tulajdonba vételét. Lassan államosítják a várost.
KJ: Nem csak Budapestet. A Fidesz telekkönyvileg apránként a saját nevére íratja az országot. Ha pedig minden tulajdon és minden hatalom az oligarchák és egy párt kezébe kerül, amely uralja a parlamentet, a hadsereget, az önkormányzatot és minden mást, akkor semmi se marad.
MN: Van visszaút?
KJ: Rólam azt tartják, hogy politikai depressziós vagyok. Lehet, de egyelőre nem látok olyan elemet, ami arra utalna, hogy Orbán rendszere rövid időn belül megbukhatna. Csak abban bízhatok, hogy a történelmi tapasztalatok szerint az ilyen autokratikus rendszerek előbb-utóbb összeomlanak. Azt hiszem, ebben fontosabb szerep jut majd a határainkon kívüli eseményeknek, mint az itthoniaknak. Alexander Dobrindt, a Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) berlini parlamenti vezetője januárban konzervatív forradalmat hirdetett, ami alatt azt értette, hogy a 68-asokkal a világban bekövetkezett liberális fordulatot a visszájára kell fordítani, mert túl nagy a szabadság. Ennek az ideológiának van támogatottsága itthon és külföldön is. A demokrácia hívei szerint nem lehet visszahozni a feudalizmus alárendelt viszonyait, bár Orbán elég sikeres kísérletet tesz erre.
MN: Az eddigi folyamatokból milyen jövőkép rajzolódik ki Budapest számára?
KJ: Sötét.
MN: Kicsit bővebben?
KJ: Nagyon sötét. A centralizációs folyamatok sajátossága, hogy nem állnak meg, egy idő után az önsúlyuk viszi ezeket előre. Ez egyben a bukásukat is okozza, mivel átláthatatlanságuk miatt előbb-utóbb hibát hibára halmoznak.
MN: Létezik olyan városvezetési modell, amit jó szívvel ajánlana Budapestnek?
KJ: Bécs jó példa lehetne, hiszen rendre elnyeri a legélhetőbb város címet, közel van, hasonló kulturális hagyományokból építkezik. De ezt is át kell ültetni a hazai viszonyokra.
MN: Tényleg fájna nekünk, ha nem mi választanánk főpolgármestert és kerületi elöljárókat?
KJ: Keveseknek. A demokrácia értékei meglehetősen alacsonyan jegyzettek Magyarországon. A demokratikus kultúra fejlettsége messze elmarad a nyugati országokétól. Ezt az edukációt jogosan kérik számon az ellenzéken, amely ezt az infrastruktúra hiányára hivatkozva eltolja magától. Óriási erőfeszítésre lenne szükség, de a küzdelem is csak nyomokban fedezhető fel.
