Magyar Narancs: Száz fiatal közül nyolcvan úgy gondolja, hogy a korrupció súlyos probléma Magyarországon – derült ki a Transparency International friss tanulmányából. Mennyiben tekinthető ez javulásnak a korábbi években tapasztalthoz képest?
Martin József Péter: Én nem érzékelek trendfordulót. A magyar lakosság eddig is pontosan tisztában volt azzal, mi történik az országban. Az Eurobarometer felmérései is ezt mutatták, és az Európai Unió 2014-es, első korrupció elleni jelentése is azt írja, hogy a teljes magyar társadalom – azaz nem csak a fiatalok – 89 százaléka azt mondja, hogy nagyon súlyos probléma nálunk a korrupció. Az EU egészében ez az arány 76 százalék.
MN: A fiatalok 66 százaléka azt is mondja, amennyiben korrupciót tapasztalna valahol, jelentené az esetet. A gyakorlatban is él ez a hajlandóság?
MJP: Ez az adat meglepetés volt számunkra is, hiszen négy évvel ezelőtt a teljes lakosság mindössze negyede, egy évvel később a harmada mondta azt, hogy jelentené, ha korrupciót lát. Persze, ez csak egy hipotetikus adat, nem tudni, hogy valaki tényleg azt fogja-e tenni, amit mond – de ilyen értelemben minden véleménykutatás csak az elvi szintre kérdez rá. A fiatalok 84 százaléka azt is mondja, hogy nem szabad belenyugodni abba, hogy a politikusaink korruptak. Valami fény pislákol az alagút végén.
MN: Minek köszönhető, hogy nőtt a tettvágy?
MJP: Amit biztosan tudunk, hogy nőtt a felismerés, és ez a jövőben akár tettekhez is vezethet. A korrupciós esetekkel tele van a sajtó. De ez csak az érem egyik oldala, a kutatásunkból kiderült az is, hogy a korrupció elterjedtségével együtt jár egyfajta korrupciós vakság is: nagyon kevés az olyan ügy, ami megüti az ingerküszöböt. A vágy és a realitás egyszerre tükröződik a fiatalok véleményében: reménykednek abban, hogy javulni fog a helyzet, de azt is mondják, hogy korrupció nélkül nem lehet boldogulni az országban. 63 százalék van például azon a véleményen, hogy nem érdemes itthon becsületesnek lenni, és 71 százalék azt mondja, korrupció nélkül nem lehet érvényesülni Magyarországon. Ezek nagyon lehangoló adatok.
MN: Ha nem oldódik fel ez az ellentmondás, az növeli a kivándorlási vágyat?
MJP: Igen. A felmérések szerint erős a korreláció a korrupció és az elvándorlás között, hiszen egy korrupt ország azt a képet sugározza magáról, hogy a tehetség, a tudás és a kemény munka nem elég a boldoguláshoz.
MN: Hogy becsülik, mennyi pénz folyhat el évente a korrupciós csatornákon?
MJP: Lehet számokkal dobálózni, de ezt pontosan senki se tudja. Például azért nem, mert a korrupció egy része mindig rejtve marad. Csak becsülni lehet a korrupciós járadékot, néhány esetben ezt mi is megtesszük (lásd A tej föle c. keretes írásunkat). Az uniós pénzelosztásról kvalitatív módszerekkel készítettünk felmérést, amelyből kiderült, hogy ott átlagosan 25-30 százalékos a túlárazás, miközben egy évben átlagosan több mint ezermilliárd forint uniós pénz jön be az országba. De jó pár más területen is megfigyelhetjük a korrupciót: például a nem uniós pénzekből folyó közbeszerzéseknél, vagy a letelepedési kötvények révén kiszivattyúzott közpénz esetében. És akkor még nem is beszéltünk az úgynevezett „utcai” korrupcióról, amire példa a hálapénz vagy a rendőrségi vesztegetés.
MN: Melyik iparágban a legmagasabb a kitettség?
MJP: Nehéz megmondani. Mit nevezünk korrupciónak? A szakirodalomban nincs erről általánosan elfogadott definíció. A TI-nél azt tekintjük korrupciónak, ha visszaélnek a hatalommal az egyéni haszonszerzés érdekében. A korrupció ebben az esetben túlmutat a jelenség büntetőjogi vonatkozásán. Sok esetben olyasmit is korrupciónak tekintünk, ami formailag jogszerű: a közelmúlt magyar történései közt rengeteg az olyan eset, a trafikügytől a takarékszövetkezeteken át a kaszinókig és a földosztásig, amelyek nem bizonyultak büntetőjogilag aggályosnak. És nagyon úgy néz ki, hogy a Magyar Nemzeti Bank alapítványainak ügyeiben sem kíván az ügyészség vizsgálódni.
MN: Ezek azért lehetnek törvényesek, mert a törvényeinket a korrupcióhoz igazították.
MJP: Így van. És ezért láthatjuk azt, hogy az új, kormányközeli magyar oligarchák mesés gazdagodása láthatóan nem érte el az igazságszolgáltatás ingerküszöbét. A Fidesz 2010 után a saját képére formálta az állami intézményrendszert, és a saját érdekeinek megfelelően működteti azt – valamint az általuk hozott jogszabályok révén jöttek létre a korrupciós rendszerek. Egyfelől tehát a gazdaság egésze kitett a korrupciónak. Magyarországon a haveri kapitalizmussal kombinált state capture, azaz az állam foglyul ejtése olyan rendszert eredményezett, amelynek pont az a lényege, hogy a kormányközeli oligarchákat és gazdasági szereplőket hozza helyzetbe. Mindez tisztán gazdasági szempontból azért veszélyes, mert torzítja a piacot, és az érdem- és versenyalapú gazdaság helyett lojalitásalapú gazdaságot hoz létre. Másfelől viszont azt is meg lehet figyelni, hogy a korrupció elsősorban a szabályozott piacokat érinti, meg azokat, ahol sok az állami megrendelés – ilyenek az infrastruktúra-fejlesztések vagy az információs technológia.
MN: És mi a helyzet azzal, amikor az építőiparban kell kenőpénzeket fizetni az építési engedélyek megszerzéséért?
MJP: Ez a korrupció másik szintje, a hagyományos vesztegetések és kenőpénzek gyakorlata. Az állami és gazdasági szereplők közötti kölcsönös szívességek rendszere régóta jelen van a magyar korrupció történetében, messze túlmutat a Fidesz-kormányon, de a rendszerváltás 26 évén is. Mi úgy látjuk, hogy az effajta gyakorlatok ellenőrzése, ideértve az utcai korrupciós eseteket is, szigorodott az elmúlt években. A magyar politikai és gazdasági rendszer végletes központosításának és az autoriter kormányzási trendnek van egy olyan, ha úgy tetszik, pozitív mellékhatása, hogy a kisebb összegeket mozgató visszaélések – a hálapénzt leszámítva – a felülről vezényelt, rendszerszintű korrupció mellett, háttérbe szorultak. Bár azt messze nem mondhatjuk, hogy megszűntek volna.
MN: Épp ez a korrupciónak az a formája, amit az emberek a saját bőrükön, közvetlenül is érzékelnek.
MJP: A felméréseinkből az látszik, hogy a kis szívességeket, a kölcsönös szívességek rendszerét sokan nem is tekintik korrupciónak. A hálapénzt például a lakosság majdnem fele nem gondolja annak.
MN: Az vajon mérhető-e, hogy mennyi felesleges fejlesztés valósul meg csak azért, hogy legyen mit ellopni?
MJP: Ezt nem vizsgáltuk, de biztos vagyok benne, hogy rengeteg felesleges beruházás van az országban. Ezek ugyanis – és persze a túlárazások is – hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez. Minél többet építkezünk és minél többet költünk, annál jobbak lesznek a GDP-adatok. Legalábbis rövid távon. A böjtje mindennek később jön el.
MN: Mik lehetnek a hosszú távú hatások?
MJP: Magyarországon nem lenne sem gazdasági növekedés, sem számottevő közberuházás, ha nem jönnének az uniós pénzek. Kialakult egy ördögi kör a korrupció és a fenntarthatatlan gazdasági növekedés között: részben azért nagy a korrupció egy országban, mert az intézményrendszer átláthatatlanul működik. Ha átláthatatlan és nem elszámoltatható az intézményrendszer, akkor az üzleti környezet is romlani fog. Ha az üzleti környezet romlik, akkor nem jönnek majd a befektetők az országba, hiszen sérelmezik, hogy a szabályok nem mindenkire egyformán vonatkoznak, sérülhet például a tulajdonjog. Ha meg nem jönnek a befektetők – aminek már látni jeleit, amennyiben a magánberuházások alakulását nézzük régiós összehasonlításban –, akkor az visszaveti a jövőbeli GDP-t, a gazdaság fejlődését. Számos kutatás azt mutatja, hogy Európában azok az országok tudnak fenntarthatóan és tartósan prosperálni, ahol kisebb a korrupciós kitettség. Ha a kormánynak az a szándéka, hogy valamiféle keleti modellt alkalmazzon, ami államkapitalista módon zárkóztatná fel az országot a fejlett Nyugathoz, az a legjobb esetben is illúzió. Nyugati viszonyok között nem ismerünk olyan országot, amely ilyen mértékű központosítással, a versenyelv és az átláthatóság semmibevételével, elszámoltathatatlan és kirekesztő intézményrendszerrel innovatívvá és tartósan fejlődőképessé tudott válni. Ázsiában más a helyzet: Kínára, Malajziára és pár másik országra is igaz az, hogy nem a nyugati sztenderdek szerint működnek és nem átláthatóak az intézményeik, mégis jelentős gazdasági növekedés van – vagy volt – náluk. De nehéz elképzelni, hogy ilyesmi működne Európában is.
MN: Ha a 2010 előtti magyar rendszert hasonlítjuk össze a mostanival, mik a fő különbségek?
MJP: A mostani rendszer sokkal inkább központosított. A korrupciós csatornák jóval szórtabbak voltak 2010 előtt.
MN: Többet vagy kevesebbet loptak-e el akkor, mint most?
MJP: Bár nemzeti sport ez a méricskélés, valójában ezt lehetetlen összevetni. A korrupciót nem lehet pontosan megmérni, egy része mindig latens marad. Mindkét időszakban nagy – illetve nagy volt – a korrupció mértéke. De a válasz attól is függ, hogy ki mit nevez korrupciónak: a jelenlegi kormány például annak egy jelentős részét, amit mi korrupciónak nevezünk, nem tekinti annak. Azt mondják, hogy a nemzeti tőkés réteget építik, és a torzított feltételek szerint zajló vagyonátcsoportosítás nem korrupció, hanem „a Fidesz legfőbb politikája”. Azt is meg kell jegyezni, hogy a korrupciós rangsorokban – elsősorban a TI korrupciós Percepciós Indexére gondolok (CPI) – szerzett pontszámunk valamelyest romlott ugyan, de sokat nem változott 2010 óta. Pontosabban: bő egy évtizede romlanak ezek a mutatók, például a Világbank korrupciós kontroll indexe is, de szakadás 2010 után sincs. Viszont a régiónkon belüli relatív pozíciónk lényegesen rosszabb lett. A CPI-ben tíz éve Szlovénia és Csehország után harmadikak voltunk, most csak Románia és Bulgária áll rosszabbul nálunk. A balti államok és Lengyelország is sokat javult az elmúlt években, Szlovákia pedig ott tart, hogy az uniós értékhatár alatti tenderekre létezik egy elektronikus közbeszerzési eljárásuk. Emberi beavatkozás nélkül, a gép dobja ki, melyik pályázó kínálja a legjobb feltételeket. Ilyesmi nálunk egyelőre elképzelhetetlen.
MN: Az embernek az a benyomása, hogy Romániában is javul a korrupciós helyzet.
MJP: A fehérgalléros korrupció üldözése ott sokkal előrébb tart. Felállt a korrupció elleni ügyészség, amely – úgy látni – mindenféle részrehajlás nélkül emel vádat korrupt politikusok és üzletemberek ellen. Ezzel szemben Magyarország következmények nélküli ország, ahol szinte a teljes magyar állami intézményrendszer egy párt és a kormány érdekét szolgálja. Romániában működnek a fékek és az ellensúlyok, plurálisabb a politikai rendszer, inkább elszámoltathatók az intézmények, Magyarországon sajnos ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. A társadalom mély rétegeiben megbúvó korrupciós minták és korrupciós hagyomány – vagyis az utcai korrupció – terén viszont Romániában még mindig rosszabb a helyzet, mint Magyarországon.
MN: Milyen kapcsolat van az utcai korrupció és a fehérgalléros korrupció között? Valamelyik megszűnésével eltűnik a másik is?
MJP: Nem hiszem. Van, ahol ez a kettő ellentétesen mozog, máshol együtt nőnek vagy csökkennek. De olyan amúgy nem létezik, hogy egy országban ne lenne korrupció. Mindenhol vannak vesztegetések, van részrehajlás, van valamilyen szintű haveri kapitalizmus – csak a mérték különbözik.
MN: Magyarországon mi játszotta a legnagyobb szerepet a korrupció elterjedésében?
MJP: Az, hogy 2010 után lényegében megszűntek a fékek és az ellensúlyok. Az ügyészséget mint intézményt például teljesen bedarálta a kormányzati akarat. Ez azt sugallja a társadalomnak, hogy nem minden bűnt üldöznek, csak azt, amit a politikai ellenoldal követ el. Erre mondjuk azt 2012 óta, hogy foglyul ejtették az államot. Az egyetlen kivételt a bíróságok jelentik: itt empirikusan is az látszik, hogy a bírói döntések nem torzítanak a Fidesz javára. Viszont rengeteg ügy nem jut el a bírói szakaszba, mert az ügyészség nem emel vádat. Az igazságszolgáltatásnak és a korrupció elleni harcnak az Achilles-sarka az ügyészség. De nem becsülném le a többi intézmény szerepét sem: a Nemzeti Bank és az Állami Számvevőszék például szintén elsődlegesen a párt és a kormány szempontjait szolgálja. A kontrollfunkciókat nem töltik be. Ha valamilyen csoda folytán visszaállítanák ezeknek az intézményeknek az autonómiáját, a korrupciós helyzet hamar javulni tudna.
MN: Mennyi idő alatt lehetne normalizálni országot?
MJP: Ahhoz, hogy az intézmények visszanyerjék autonómiájukat – azaz helyreálljon az az elképzelés, hogy az állami szerveknek nem a kormányzati akaratot kell érvényesíteniük, hanem éppen a végrehajtó hatalom felett kellene kontrollt gyakorolniuk – elvileg nem kell sok idő. A gyakorlatban persze, egy ilyen fordulat esetén, számos politikai és jogi kihívással kell majd megbirkózni.
MN: Tóth István János, a Korrupciókutató Központ Budapest igazgatója az Indexnek azt mondta, hogy 2009 és 2014 között nőtt Magyarországon a korrupciós kockázat, viszont 2015-ben már stagnálást, illetve kis mértékű csökkenést láttak. Mit gondol, van valamiféle javuló tendencia?
MJP: Mi nem látunk javulást. A korrupcióérzékelési indexünkön Magyarország 2014-ről 2015-re három helyet zuhant és három pontot vesztett. Most az 50. helyen van. Ez világviszonylatban közepes teljesítmény, az EU-ban viszont már a korrupt ötödnek vagyunk a tagja.
MN: Van-e olyan szint, ami után már nem tud tovább romlani a korrupciós helyzet?
MJP: Talán igen. A most zajló tulajdonátcsoportosítás egy ponton véget érhet, és az EU-források csökkenésével mérséklődhet a kormányhoz közel álló szereplők közbeszerzésekből való kistafírozása is. Csakhogy az a baj, hogy hiába nem romlik tovább a helyzet, a rendszerek, amiket a jelenlegi kormány felépített, mondjuk például az MNB alapítványai, itt maradnak velünk. Az effajta bebetonozott rendszereket nehéz lesz megváltoztatni, aligha lehet például a trafikot visszaadni annak, akitől elvették.
MN: Az EU intézményei miért nem tesznek semmit?
MJP: Nyilvánvaló, hogy az EU érzékeli a jogállami deficitet Magyarországon, és tisztában van a korrupciós kockázattal is. Az EU országjelentéseiből meg egyéb anyagaiból ezt pontosan látjuk. Úgy gondolom, hogy azért nem lép fel keményebben, mert hiányoznak hozzá a világos jogi mechanizmusok. Rendszerint a kötelezettségszegési és a túlzottdeficit-eljárásra támaszkodhat, de ezek túl nagy terepet adnak a jogászkodásra, amiben a kormány nagyon jó, és a 3 százalékos államháztartási hiányt is hosszú ideje betartja. Ezen nem találnak fogást. E mellett még van az EU-szerződés európai értékeket kikényszerítő 2. és 7. cikke, amelyek viszont túl absztraktak, nehezen ültethetők át a gyakorlatba. A két éve hatályos koppenhágai mechanizmusok a jogállami normák megsértését büntetnék, de a szankció itt is arra futna ki, hogy a 7. cikket léptetnék életbe a szavazati jog megszüntetésével. Ezt pedig még soha nem hozta működésbe az EU: azért nem, mert szinte teljes politikai és tagállami konszenzus kellene hozzá.
MN: Többször is említette az állam foglyul ejtését. Ez hogyan működik nálunk?
MJP: Két fajtája van a state capture-nek. Az egyikben az oligarchák ejtik foglyul az államot – ilyen volt például a jelcini Oroszország. A másikban az állami szereplők informális kapcsolatot alakítanak ki bizonyos oligarchákkal, és ez a kör együtt ejti foglyul az államot – de a végső szót az állami szereplők mondják ki. Leegyszerűsítve: az első rendszerben az oligarchák mondják meg, hogy ki legyen kormányon, míg a másodikban a politika mondja meg, hogy ki legyen oligarcha. State capture van a régió más országaiban is – például Szlovákiában és Csehországban rendszeresen befolyásolják oligarchák az állam működését, és többük be is került már magas pozícióban a kormányba –, de Magyarország az egyetlen, ahol a kormányon lévő párt tartja kezében az oligarchákat. Ha párhuzamokat keresünk, akkor a putyini orosz rendszer sok hasonlóságot mutat a magyarral, főleg az intézményrendszer terén. Az egyéni szabadságjogok tekintetében már más a helyzet, például jó pár dolog, ami nálunk a retorikában jelenik meg – például a civilek megbélyegzése –, Oroszországban törvénybe van iktatva.
MN: Nálunk tehát nem az oligarcháké az utolsó szó?
MJP: Megpróbálhatják, de nem biztos, hogy sikerül nekik. Erre példa Simicska Lajos. Orbán és Simicska szakítása mutatta meg egyértelműen, hogy Magyarországon a state capture melyik formája alakult ki.
MN: A Spéder-ügy is ezt bizonyítja?
MJP: Ezt még korai megmondani. Talán igen. Egyetlen uniós tagállamban sincs akkora hatalma a központi kormányzatnak, mint Magyarországon. Egyik oligarcha sem érezheti magát biztonságban.
| A tej föle A Transparency International Magyarország az elmúlt időszakban számos részpiacra vonatkozóan végzett kutatást és adott szakértői becslést arról, hogy mennyi pénz folyt el a korrupciós csatornákon. Átlagosan kb. 25 százalékos túlárazás figyelhető meg az uniós projekteknél, ami, ha évi átlagban 1200 milliárd forint bejövő pénzzel számolunk, legalább 300 milliárd forint – valójában ennél több, mert a támogatásintenzitás a projektek többségénél kevesebb, mint 100 százalék. A közbeszerzések során elfolyó pénz nagyjából 250 milliárd forint lehetett 2015-ben. A TI 65 százalékra becsüli a korrupcióval fertőzött közbeszerzéseket és 25 százalékos felülárazással számol (az uniós és a közbeszerzési túlárazás között természetesen jelentős átfedés van, hiszen a közbeszerzések 60 százaléka uniós forrásból valósul meg). Az MNB alapítványai esetében legalább 500-700 millió forintra becsülhető a tisztán korrupciós járadék, de a sokmilliárdos költések is ideológiailag meghatározottak lehettek. (Az alapítványoknak juttatott 266 milliárdból mintegy egyharmad ment támogatásokra, kétharmad államkötvényekre – utóbbi, bár vitatható, de nem tekinthető korrupciónak.) |
